Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-108

ÍÚ8. országos ütés 19ÍÍ február 22-én, szerdán. 359 Magyar Banknak ; azonban másfelől igen helyesen állapittatik meg az, hogy itt tulaj donképen olyasmi iktattatik törvénybe, a mi via facti már megvan, és ennek igazolására a közel napok irodalmában ebben a kérdésben megjelent nyilatkozatok csakugyan bizonyítani is igyekeznek ezt a tételt, mikoi kimutatják megfelelő számításokkal, hogy meg van oldva az a feladat, hogy mi külföldi fizetéseinket árfolyamveszteség nélkül teljesíthessük, már azon átlag-bizonyíték szerint is, a mely a külföldi érczváltók árfolyamának a különböző esztendőkből megállapított skálája szerint előttünk fekszik. Az árfolyamoknak már ezzel a kilengésével, a mennyiben az utolsó években az rendkívül csekély volt, és tulaj donképen ezidőszerint már parin felül áll, ezen helyzet már megvan és ennek további biztosítására szolgál a 3. bekezdés. E fölfogással szemben azonban gróf Tisza István, mint az általános vita során elhangzott beszédéből hallottuk, teljes nyíltsággal elismeri, hogy ez a törvényjavaslat általában véve, de különösen ebben az intézkedésében sem hozza meg azt, a mit teljes joggal vár tőle az egész nemzet és a mit ő maga is igért választóinak aradi beszédében, hogy mindössze azzal enyhíti ezt az őszinte beismerő nyilatkozatát, hogy junktimot nem állítottunk fel a bankszabadalom meghosszabbítása és a készfizetések felvételének biztosítása körül. Már most ez is azt mutatja, hogy nekünk teljesen igazunk van, a mikor ezen javasolt intézkedéssel — mindig a 3. bekezdésre czélzok, mert hiszen tulaj donképen csak abban foglaltatik módosítás — a törvényjavaslat a maga czélját el nem éri. Hogy mennyire nem éri el, azt különösen azzal világithatjuk meg, ha megvizsgáljuk azt a szankcziót, a mely az itt is felhívott 11. §-ban foglaltatik. Földes Béla t. képviselőtársam megvilágította azokat a szempontokat, a melyeknél fogva ez a szankczió tartalmilag tulaj donképen teljesen értéktelen. Hiszen, hogy ezt Ausztriában egyáltalában nem tekintik az Osztrák-Magyar Bank feje felett függő pallosnak, a minek azt a többség feltüntetni szeretné, bizonyítja egyebek közt Bilinski, volt osztrák pénzügyminister, a ki teljes őszinteséggel bevallotta, és pediglen ugy vallotta be, hogy ezzel az osztrák elfogultságot akarta legyőzni, megnyugtatni az aggodalmakat, hogy ez tulaj donképen nem olyan természetű intézkedés, ez semmi egyéb, mint teoretikus, akadémikus becscsel bíró valami, ebből komoly valóság nem lesz soha. És hogy csakugyan mennyire teoretikus természetű, kiviláglik annak a kérdésnek a felvetéséből, hogy tulaj donképen nincsen tisztázva az, hogy ki lesz hivatva annak a megállapítására, hogy eleget tett-e az Osztrák-Magyar Bank a maga kötelezettségének a 3. bekezdés értelmében. Az a felfogás jutott itt tegnap a házszabályvita során kifejezésre, bogy mi tulajdonképen csak arról beszélhetünk, a mi a módosított czikkekben foglaltatik, s hogy a bankaktáknak egyéb intézkedései vita tárgyává sem volnának tehetők. Ezt a felfogást én most sem osztom, nem oszthatom a tegnap elhangzott és nagy tisztelettel fogadott elnöki kijelentések ellenére sem, s épen ezért kénytelen vagyok szóba hozni azt, hogy a mennyiben a javaslat szerint érvényben maradnak a meggyőződésem szerint már érvényüket vesztett egyéb intézkedései és rendelkezései a bankstatutumnak, akkor miként állunk a bank-alapszabályoknak a t. többség felfogása szerint érvónjdien levő 54. szakaszával? Ez a szakasz t. i. rendelkezik a felől, hogy vitás kérdésekben micsoda, eljárás követendő. (Halljuk! Halljuk I balfelöl.) Azt hiszem, annak megállapításánál, hogy vájjon az Osztrák-Magyar Bank az itt terhére rótt kötelezettségnek eleget tett-e vagy sem, nem lehet közöttünk véleménykülönbség azt illetőleg, hogy ez a kérdés nem választott bíróság által, hanem a törvény rendes utján döntendő el. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar kormány, ha az Osztrák-Magyar Bank ezt a kötelezettségét megsérti, kénytelen lesz egy prejudicziális, egy megállapítási keresetet indítani az 54. szakasz rendelkezése szerint a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék előtt. Az ilyen utón hozandó Ítéletnek azonban csak deklaratív hatálya lehet és csak azután lesz a t. kormány abban a helyzetben, hogy kormányzati utón is levonhassa annak konzekvencziáit. Tehát a bíróság eldöntésére lesz bízva az, — a t. pénzügyminister ur ugy látszik, osztja felfogásomat — hogy vájjon kimeritette-e a bank mindazon rendelkezésére álló eszközöket, a melyeket az értókstabilitás oltalmára neki harczba kell vinnie. A rendelkezésre álló eszközök természetesen, mivel az arany kiszivárgásának a megakadályozása egyik fő fegyver az értékstabilitás megóvására — bár lehetnek esetek, mikor épen az értékstabilitás megóvása érdekében kell ki- • meríteni az aranykészletet — mondom, az aranykészlet megvédésére mint leghatályosabb eszköz alkalmas a helyes kamatlábpolitika. A bíróságnak kell tehát majd eldönteni azt is, vájjon az Osztrák-Magyar Bank alkalmazta-e a kamatlábcsavart olyan mértékig, a meddig az arany kiszivárgásának megakadályozására azt alkalmaznia kellett. Ez olyan bonyolódott feladat, a melyet jogi megítélés alá venni, az én igénytelen nézetem szerint, csak nagyon nehezen lehet, és mindenesetre teljes mértékben problematikus értékű az, vájjon e tekintetben a bíróság a maga feladatalt képes lesz-e megfelelő erővel teljesíteni. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Tehát már ez is mutatja azt, hogy itt egy olyan komplikált birői eljárásról van szó, a mely nem lehet alkalmas a lényeges kérdések épen leglényegesebbjének eldöntésére, vagyis annak megítélésére, vaj-