Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-102

188 102. országos ülés 1911 február 15-én, szerdán. legalább erjesztő magja lett egy ujabb meggyőződés keletkezésének, a mely nem ritkán felrobbantotta a pártkereteket is, és a parlamentek múltjából igazolható, hogy helyet cseréltek számtalanok, a kik előbb már más meggyőződésben voltak. De hisz ezek teoretikus dolgok, és a bankkérdés talán ezzel keveset menne előre. Csak meg akarom állapítani, hogy a régmúlt szerint, a parlamentáris felfogás szerint, az általános vita egy sztratégiai felvonulás, a mely előkésziti a részletes vitának nagyobb, szélesebb, behatóbb és eredményesebb medrét. Ilyenkor, a mikor az általános vita végén szertetekintünk, kissé szemlét szokás tartani a csatatéren. (Mozgás.) Ha a mi csataterünket megnézem, talán mindnyájunk örömére egy tényt mindenesetre konstatálhatok, azt, hogy ez a bankvita méltán sorakozik azokhoz a parlamenti vitákhoz, a melyekre nemcsak én emlékezem vissza szívesen, hanem a történelem szívesen emlékezik vissza és a melyek maradandó emléket is hagytak maguk után. Es pedig itt pártkülönbségekre való tekint»t nélkül legyen szabad annyit megállapítanom, hogy ez a vita érdemleges tartalmával igen sok hasznos anyagot és sok hasznos eszmét szolgáltatott a magyar nemzet számára. (Vgy van ! a baloldalon.) Hogy e csatatérnek vannak sebesültjei, az csak természetes dolog és én itt egy kis sorrendet tartok és foglalkozom azokkal, a kik az én felfogásom szerint a könnyű sebesültek közé tartoznak, foglalkozom azokkal, a kik ma már a genfi konvenczió vörös keresztje alatt lőtávolon kívül hordágyra kerültek, és ha időm engedni fogja, foglalkozni fogok a siralomházba került hullával is. (Mozgás. Felkiáltások a jobboldalon : Ki az ?) Égry Béla : Majd meghallják ! Polónyi Géza : Előrebocsátom, hogy ha ezt a kis kedélyeskedést. méltóztatnak megengedni, — mert hiszen — hanc damus veniain petimusque vicissim, a t. képviselő urak is megengedték maguknak — előrebocsátom, bogy a mikor a könynyü sebesültekről akarok megemlékezni, két oly férfiáról fogok szólni a parlamentnek, a kik a magam meggyőződése szerint is valóban fényes bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy értékes elemei a parlamentnek, a kiktől a képviselőház minden tagja — mert hiszen e téren mindnyájan tanulhatunk — tanulhat tapasztalatokat és teóriákat. A könnyű sebesültek közé számítom a teóriának egyik kimagasló, jelentékeny képviselőjét, Jankovich Béla t. képviselőtársamat, és a praxisnak egy igen kimagasló alakját, Madarassy-Beck Gyula t. képviselőtársunkat. Miért nevezem én őket könnyű sebesülteknek 1 Azért, mert p. o. Jankovich Béla igen t. képviselőtársammal, kinek teorikus képzettsége előtt mindnyájan tisztelettel hajlunk meg és a ki magának nem érdemetlenül igen szép nevet vívott ki, megtörtént az, hogy olyan teóriákat is hangoztatott, melyek az első pillanatra fülbemászók, azonban a banktechnikának és a valutafejlődésnek egész históriájával homlokegyenest ellenkeznek. A t. képviselő urnak azt a vonását, hogy ő is a tudóst alárendelte a pártfegyelem rideg kötelességeinek, már a múlt alkalommal voltam bátor aposztrofálni, ezzel tehát most nem foglalkozom. De mikor a magyar egyetemnek egyik kiváló tudós alakja előáll azzal, hogy a valutarendezés tulajdonképen nem egyéb, mint az állam kamatozatlan adósságának kamatozó adóssággá való konvertálása, akkor én visszaidézem emlékembe azokat, a miket a valutakérdésről tanultam, és sehogy sem tudom ezt a nagy teoretikus igazságot a históriai fejlődés kereteibe beilleszteni. A t. képviselőház nyomban rá fog jönni, hogjr ha a valuta-rendezés csakugyan azt jelentené a mit ő mond, akkor olyan állam, melynek kamatozatlan adóssága nincs, nem rendezhetné a valutáját, mert akkor nem volna mit kamatozó adóssággá átalakítani. Igaz, hogy Magyarország és Ausztria bőven alkalmat találhatott a valuta rendezésére, (Derültség.) mert itt van kamatozó és kamatozatlan adósság bőven, nekünk tehát ezen teória alapján sokszorosan kínálkozott az alkalom, hogy valutánkat rendezzük. Ez a teória azonban a valutának egész fejlődési történetével homlokegyenest ellenkezik. T. képviselőtársam meg fogja találni a valuta történetében, hogy a népek gazdasági őséletében a valuta tulaj donképen nem állt egyébből, mint .a legnagyobb szükségleti czikkeknek egymással való kicseréléséből. T. i. a csere-értékmérő a népek őséletében állt, a szerint, a mint a legszükségesebb életszükségletek kicserélésének kérdése izgatta őket, pl. kagylókból, gyöngyökből stb., de hogy ezekről ne beszéljek, állt az őskorban a marhából, a szarvasmarhából. Maga a pecunia szó is a pecus-ból származik. A marha volt a valuta, a marha és illetve a gabona volt a kölcsönös csere-értékmérő. Már most, azok az államok, melyek valutájukat, — mondjuk — kagylóról átváltoztatták marhára, vagy marháról gabonára, vagy a gabonáról később az érczre, nevezetesen rézre és csak később ezüstre vagy aranyra, azok mind megbuktak volna t. képviselőtársam valuta-teóriája mellett az ő vizsgálatán, mert egyik sem cselekedte azt a furcsaságot, hogy kamatozatlan adósságot konvertáltak volna kamatozó adóssággá. T. képviselőtársamtól csak azzal búcsúzom, a mit Mephisto mond Faustban: Szürke minden elmélet, barátom, — zöld az élet aranyfája ! T. képviselőtársam azonban ne vegye zokon tőlem, ha én a praktikus élet törvényei gyanánt nem az ő teoretikus alaptételeit akczeptálom, hanem maradok a magam meggyőződése alapján. Másik képviselőtársam, a kiről megemlékeztem, báró Madarassy-Beck Gyula t. képviselő ur, a ki kétségtelenül gyakorlati érzékének olyan tanújelét adta, hogy örvendetesnek tartom és fogom tartani a jövőben is a vele való vitatkozást. Azonban hogyan járt t. képviselőtársam ? Először