Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.
Ülésnapok - 1910-88
330 88, országos ülés 1911 január 28-án, szombaton. kötőkbe való ellenőrzést is lehetővé teszik és külföldre való telepítéssel vagy gyarmatosítással nem foglalkoznak*. Ha ez a kitétel a szerződésben benne nincs, akkor a t. niinisterelnök urnak semmi ingerencziája nincs, kiszolgáltatta az egészet a külföldi hatóságoknak, mert csakis német bíróságok és közigazgatási hatóságok előtt szerezhet rendeleteinek érvényt. Az pedig magyar állam jogi szempontból lehetetlenség, hogy a magyar állam ilyen közigazgatási kérdésben külföldi hatósághoz forduljon; ez megalázása a magyar államnak a külföld előtt. (Igaz! Ugy van! halfelöl.) T. uraim! A t. minísterelnök ur f. hó 18-án összehívta a kivándorlási tanácsot és az elé a már megkötött szerződést terjesztette véleményadás végett. Ezzel a tényével az igen t. minísterelnök ur megsértette a törvény 32. §-át, a mely azt mondja, hogy a szerződés előzetes véleményadás végett terjesztendő a kivándorlási tanács elé. Különben is a kivándorlási tanács mai szerencsétlen formája onnan datálódik, hogy a minísterelnök ur múlt év deczember 1-én kelt rendeletében megfosztotta azt attól a szép, ideális czélnak megfelelő hatáskörtől, a melyet gróf Andrássy Gyula szeme előtt tartott, a mikor a tanács szerepét a végrehajtási utasításban közrevonta. Nem tudom, mi indította erre a t. minísterelnök urat, de meg kell jegyeznem, hogy ministeri rendeletet egyszerűen ministeri rendelettel visszavonni vagy megsemmisíteni nem lehet, (Ellenmondás jobbról.) de nincs joga a minísterelnök urnak a törvényt önhatalmúlag megcsonkítani. Tulajdonképen azon kellett volna kezdenem, hogy a minísterelnök urnak egyáltalában joga sem volt a szerződési tárgyalásokat megindítani és ezekkel a társaságokkal szerződést kötni. Méltóztassanak csak a törvény 6. §-át meghallgatni (Olvassa) : »A ki kivándorlók szállításával akar foglalkozni, annak engedélylyel kell bírnia. Az engedélyt a belügyminister adja meg. Az engedély megadása az országgyűlésnek bejelentendő. A belügyminister az engedélyt nyert szállitóvállalkozóval e törvény rendelkezéseinek korlátai közt szerződést köt.« Én nem tudok arról semmit, hogy a minísterelnök ur itt a házban bejelentette volna, hogy engedélyt adott a társaságnak. Ha pedig megvan az az engedély, akkor az csak akkor lesz jogerős, csak akkor fog birni joghatálylyal, ha a képviselőháznak bemutattatott és a képviselőház a felett formális határozatot hozott. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) E nélkül az engedélynek semmiféle joghatálya nincs, és a t. minísterelnök ur nem volt jogosítva, hogy engedélylyel nem bíró társasággal szerződést kössön, vagy akárcsak szerződési tárgyalásokba is bocsátkozzék, (ügy van! balról.) T. képviselőház, én a múlt alkalommal, ha jól emlékszem, tleczember 21-én interpellácziót intéztem az igen t. miniszterelnök úrhoz, és az igen t. pénzügyminiszter úrhoz az Amerikába szakadt kivándorlók gondozása tárgyában. Ezen interjaellácziómban rámutattam arra, hogy ez a nép ott a legborzasztóbb fosztogatásnak van kitéve, hogy nincs gondoskodás Tóluk, az összes művelt államok közül mi vagyunk az egyedüliek, a kik nem gondoskodunk arról, hogy annak a népnek a pénzei rendes, tisztességes bankok által kezeltessenek. Interpellácziómban sürgősen kértem az igen t. minister urakat, hogy ebben a kérdésben intézkedni szíveskedjenek. Hála Istennek, egy hónaj) elmúlt, és én választ nem kaptam arra az interpelláczióra és ugy látszik, intézkedés sem történt. Legalább nem hallottam róla. Kérem t. minísterelnök ur, az én aggodalmaim, sajnos, alaposak voltak, mert tudvalevő dolog, hogy a magyarországi kivándorlók pénzküldeményét túlnyomó nagy részben a E,ovnyanek-féle new-yorki agentura, a turóczszentmártoni Tátra-bank közvetítésével juttatja el a czimzetthez. És mi történt? Ahogy ez a Rovnyanek-féle ügynökség öt millió dollár passzívával megbukott, ez túlnyomó részben magyar kivándorlók keservesen összekeresett garasaiból került elő; és hogy ez így történt, bizonyítja az is, hogy bukásában magával rántotta a válságba a turóczszentmártoni Tátra-bankot is. T. minísterelnök ur, hogyha mi ezeket a kérdéseket felvetjük, ne méltóztassék ezt pártszempontból tekinteni, ne méltóztassék lekicsinyelni. Nem rabolnánk mi, — hogy igy fejezzem ki magam — az ország idejét haszontalanságokkal; mi ezeket komoly értesülések és komoly tanulmányok alapján hozzuk a ház elé, tehát méltán elvárhatjuk azt, hogy ebben ne egy ilyen, hogy ugy mondjam előkelő lazsirozás történjék, hanem tényleg intézkedjenek is. (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon.) Azonban van ennek a kérdésnek még egy másik oldala is, a mely épen külföldi vonatkozásainál fogva, azt hiszem, megérdemli a figyelmet, és gondolom, nem cselekszem hiábavaló dolgot, ha azt itt, a ház színe előtt szóvá teszem. (Halljuk! Halljulc!) Beszédem folyamán megemlékeztem arról a rendeletről, a melyet Tisza István gróf bocsátott ki, és a mely megengedte azt, hogy azok a kivándorlók, a kik a törvényes kellékeknek megfelelve, az északnémet kikötők felé óhajtják útjukat venni, ezen útjukban erőszakkal ne akadályoztassanak. Ennek a rendeletnek elég érdekes előzményei vannak. Most következő állításomhoz tanukul vagyok bátor felhívni gróf Tisza István akkori minísterelnök és belügyminister urat, Tallián Béla igen t. képviselőtársamat, akkori földmivelésügyi minister urat, és Lukács László j)énzügyminister urat. A mikor 1904. év nyarán a németországi kereskedelmi szerződési tárgyalások megindultak, akkor Posadovski gróf, német birodalmi állam-