Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-78

78. országos ülés 1911 január 17-én, kedden. 15 árfolyamok ezen ingadozása, (Ugy van ! jobbfelől.) Hogy mi határolja el ezen váltóárfolyamok ingadozását, azt szintén igen jól tudjuk, nevezetesen : az aranypont, vagyis azon ár, a mit a külföldi váltókért fizetünk. T. i. soha nem fizetünk nagyobb árat, mint a mennyibe nekünk az aranynak oda való elküldése kerül. Mert hogyha többet követelnek tőlünk, akkor inkább aranyat küldünk és nem váltót veszünk. (Igaz! Ugy van! jobbfelől.) Ezen aranypontnak meghatározása egy kissé nehéz, különösen annak, a ki szakszerűen nem foglalkozik arbitrázs- és paritásüzletekkel. Épen ezért én még 1908-ban bekértem ezen adatokat az Osztrák-Magyar Bank itteni kormányzóságától ; tettem ezt azért is, mert ezek még a valutastatisztikában egyáltalán nem voltak publikálva, és az eddig bennünket közelebbről nem is érdekelt. A bank ezen számitásából .kitűnik, hogy — beszámítva az arany szállítási portóját, a kamatveszteséget négy napra, a csomagolási s kisebb költségeket és különböző veszteségeket, — az arany szállítási költsége Berlinből Bécsbe nem tesz ki többet, ezrelékre, átszámítva, mint 3 pro millét, Londonból Budapestre az aranypont 4 pro mille ; Parisból Bécsbe az aranypont öt pro mille, az utóbbi magasabb a többinél azon aranyprémium folytán, a melyért Parisban fizetnünk kell és a melyről báró Madarassy-Beck Gyula t. barátom említést tett. Ha ezenkivül azt akarjuk meghatározni, hogy nemcsak ezen országokkal szemben, hanem a világ bármely részébe irányított küldeményeink után vannak, mibe fog ez az arany elszállitás kerülni, ezt igen könnyen megtudhat] ok abból, hogy Londonból a világ bármely pontjába lehet 5—6 j)ro mille fejében aranyat elszállítani. Ha tehát ezt a központot vesszük igénybe, akkor ebből az következik, hogy a mi valutánk értéke a paritás biztosítása mellett nem változhatik többet a két adatot összegezve 10 pro miilenéi, a mi megfelel 1%-nak. Ilyen árért tehát az aranynyal való fizetési kötelezettségünket a világbármely részén teljesíthetjük. Ha meg méltóztatnak nézni azon számadatokat, a melyek a törvényjavaslathoz vannak csatolva, azt méltóztatnak látni az 55., 65-ik oldalakon, hogy a valutának ezen ingadozása tényleg ezen határok között mozgott az utolsó tiz esztendőben. Csakis 1900-ban volt a kilengés 1%, ellenben valamennyi több esztendőben a valutaingadozás maximuma nem volt több mint 3—4 pro mille. Ennek folytán, ha mi törvényileg biztositjuk és kimondjuk a paritás fenntartását, ez azt jelenti, hogy valutánk a jövőben ezen határokon tul nem fog többé ingadozni. Az a kérdés már most, hogy miképen lehet ezt biztosítani. Ezt lehet biztosítani, a mint igen jól tudjuk, a devizapolitikával, a mely abban áll, hogy arany helyett aranyra szóló váltót adunk, a melyet ők azután a külföldön beváltásra elküldenek. Ha közelebbről megnézzük a banknak ugyanazon javaslathoz csatolt kimutatásait, a 71-ik oldalon azt fogjuk látni, a bank eme külföldi váltókészlete 60 millió koronában van kimutatva. Azonban magánúton megtudtam azt, hogy az egész ilyen készlet, a melyet a bank pénztárában szokott tartani, 120—130milhő korona, a melyből az előbbi 60 millió beszámitható az érczkészletbe, a többi ellenben a bankszerű fedezetben szerepel. E 120— 130 millió korona devizakészlet az, a mely devizapolitikára felhasználható. Nem is kívánatos, hogy ennél több legyen, mert hogyha sokkal több volna, az az anomália állna elő, hogy a mi belföldi jegyforgalmunk magasságát a külföldi váltók mennyisége határozná meg. Ha ezzel kapcsolatban nézzük, hogy hogyan változott az aranykészlet az Osztrák-Magyar Banknál ezen tiz esztendő alatt, azt látjuk, hogy az aranykészlet évről-évre változik. Átlag ugyan megnövekszik az, — igy pl. 1900-tól 1909-ig 434-4 millió koronával — azonban ezen átlagban való növekedés daczára, egyszer emelkedik, másszor csökken az aranykészlet. Ez is a mellett szól, hogy a 120 milliónyi váltóból álló devizapolitika nem volt elégséges, hanem szükséges volt azonkivül aranyat is felhasználni. Ezzel szemben azonban azt lehetne felhozni, hogy hiszen ebben az az arany is benne foglaltatik, a melyet nem a külföldre szállítottunk, hanem a mely itt a belföldön megmaradt. Ha ezt akarjuk megállapítani, ezt nagyon könnyen megtehetjük, ha nem a bankkimutatásból, hanem az osztrák-magyar monarchia külkereskedelmi forgalmából állapítjuk meg az aranyforgalmat. Ebből pedig kitűnik, hogy 1894 óta tényleg periodikusan változik nálunk az aranyszükséglet, így 1894—97 között többet hoztunk be, rnint vittünk ki, azután megint a következő három esztendőben, 1898—1900 között többet vittünk ki, mint behoztunk ; 1901—1904-ig következnek olyan évek, a midőn ismét behozatali többletünk volt; és viszont 1905—1907 között, mikor az amerikai krizis kifejlődött, több aranyat vittünk ki, mint a mennyit behoztunk és pedig 50 millió koronával többet, 1908 óta ismét behozatali többletünk van. Ennek folytán látjuk azt, hogy a monarchiában tényleg nemcsak devizapolitika, hanem aranykészfizetés is létezett; sőt látjuk azt is, hogy ez tényleg a gazdasági szükséglettel függ össze, miután azon években viszünk ki aranytöbbletet, midőn a nemzetközi piaczon a hitelviszonyok megváltozása folytán megváltozik az arany értéke. Ha kiszámítjuk, hogy ezen idő alatt mennyivel több arany jött be, mint a mennyi kiment, azt találjuk, hogy a többlet 428'9 millió korona. Miután pedig azelőtt kimutattam, hogy az OsztrákMagyar Bank aranykészletében a többlet 434 millió korona, ebből az következik elsősorban, hogy összes aranyforgalmunkat az Osztrák-Magyar Bank közvetiti. Noha közvetve ehhez más bankok is hozzájárulnak, mégis az ő kezében van összpontosítva és nála gyűlik össze az összes arany, a mely ide behozatik. Ebből azt a következtetést 3*