Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-78

16 78. országos ülés 1911 január 17-én, kedden. olyan ténynyé avatott állítás, a melynek még az ellenkezőjét sem szabad bizonyítani. Ez a praesumptio iuris et de iure klasszikus esete! Nem történik meg a nemzet akaratnyilvánulása, nem történik meg, hogy valamit törvényerőre akar emelni a törvényhozás, nem nyilatkozik a ház, nem határoz és a praesumptio iuris et de iure erőszakolt meghatározásával azt akarják megállapítani belőle, hogy ez tényleg törvény, szentesítés alá bocsátható országos határozat. Az ily fajtájú praesumptio juris et de iure jellegű meghatározásokat nevezi egy nagy német tudós, Ihering »technisehe Nothlüge«-nah. Az 5. szakasz meghatározása, a mely szerint a törvényhozás akaratának megnyilvánulása nélkül mégis törvény lesz a készfizetés felvétele, semmi egyéb, mint a mit Ihering mond: Technische Nothlüge. (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nem akarok tovább visszaélni a t. ház türelmével. (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Befejezem felszólalásomat egy angol nagy államférfiú mondásával, a ki azt mondta, hogy nincs a világon egy talpalatnyi föld, a hova ha Ausztria beteszi a lábát, ott ne a szabadság kiirtására törekedjék, (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nekem az a meggyőződésem, hogy e törvényjavaslatnak a tárgya : a bankközösség íentartása szintén az ilyen fajtájú osztrák törekvésnek a megnyilatkozása akar lenni és segíteni fogná Ausztriát ez évszázados és a külföld által ennyire elismert tevékenységében. Én tehát e törvényjavaslathoz a magam részéről hozzá nem járulhatok, azt el nem fogadom, hanem csatlakozom Kossuth Ferencz és Földes Béla t. képviselőtársaim határozati javaslataihoz. (Elénk helyeslés, éljenzés és twps a bál- és a szélsőbaloldalion. A szánokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést tiz perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Ki következik ? Beszkid Antal jegyző : Jankovich Béla ! Jankovich Béla ". T. képviselőház ! (Halljuk I FI álljuk!) Az előttünk fekvő törvényjavaslatban három igen fontos intézkedés foglaltatik. Az egyik az érmetörvény, a második a bankszabadalom meghosszabbítása, a harmadik a valutának a rendezése. Én ennek a nagy tárgynak minden egyes részletével nem foglalkozhatom, de azt hiszem, ez nem is szükséges. Az ellen, hogy az érmetörvény továbbra is érvényben maradjon, vagyis, hogy érezpénzünket továbbra is közösen használjuk Ausztriával, azt hiszem, itt a t. házban senkinek kifogása nem lehet, minthogy látjuk azt, hogy olyan egymástól teljesen független államok, mint Görögország, Francziaország és Olaszország a latinunióban egyesülnek, hogy ezt a czélt megvalósítsák. A bankszabadalom meghosszabbításáról szóló intézkedést talán szintén felesleges hogy részletesebben tárgyaljam, minthogy az utóbbi háromnégy esztendőben ezen kérdés teljes részletességgel meg lett vitatva. Gr. Apponyi Albert igen t. képviselőtársam ugyan azt mondja, hogy a mi feladatunk bizonyítani a banknak a czélszerűségét. Engem talán személyemre nézve felment azon kötelezettség alól, mert a bankjavaslatban ezen érveket már részletesen felhoztam. Csak még egy körülmény járult ezekhez az utóbbi időkben, a melyet akkor még fel nem említhettem, az t. i., hogy azóta a mi pártunk megalakult és a készfizető bank tervét vette fel programmjába ; a nemzet mellénk állott és ezt elvileg szintén elfogadta. (Helyeslés jóbbfelől.) Azt hiszem, hivatkozhatom tehát ma már arra is, hogy a nemzet többsége ezen készfizető közös banknak megvalósítását óhajtja. (Helyeslés jobbjelől.) Annál részletesebben kívánnám tárgyalni a valuta rendezés kérdését. A mint méltóztatnak tudni, a mi valutánknak egy több, mint 100 éves szomorú múltja van. Mi magyarok mindig a mellett voltunk, a mióta az alkotmányos korszak beköszöntött, hogy ezen kérdést végleg tisztázzuk. Ez némi nehézségbe ütközött kezdetben azért, mert Ausztria 1867 előtt már két ilyen valuta reformot kísérelt meg, egyiket Bruck, másikat Pléner minister idejében, a melyek azonban nem sikerültek. Ennek oka tisztán az volt, hogy valahányszor a bank abban a helyzetben lett volna, hogy felvegye a készfizetést, az osztrák kormány vagy elvette tőle érczkészletét, vagy túlságosan igénybe vette a hitelt. De minthogy az osztrák közvélemény e dologban, ugy látszik, kevésbbé hibáztatta a kormányt, mint a bankot, azon vélelem alakult ki az ottani körökben, hogy a valutarendezés egyáltalában nagy nehézséggel jár. Végre 1892-ben sikerült Wekerle Sándor ministerelnöksége idejében ezen kérdést végleg dűlőre juttatni és én azt hiszem Wekerle Sándor ministerelnök és akkori ministertársai elévülhetetlen érdeme az, hogy ezt a kívánságunkat kezdeményezték. Azóta 18 esztendő múlt el és mi tervünket véglegesen meg nem valósíthattuk. Hogy mik voltak az okai, azzal részletesebben nem akarok foglalkozni, mert ezt már előttem szóló elvtársaira, b. Madarassy-Beek Gyula és Hegedüs Lóránt t. barátaim fényes beszédeikben részletesen kifejtették. Csak azt akarom megjegyezni, hogy itt elvi akadály gazdasági szempontból tulaj donképen nem volt, mert, a mint méltóztatnak tudni, minden valutarendezés lényege kizárólag abban áll, hogy átváltoztatunk egy kamatozatlan államadósságot kamatozó államadóssággá. Mihelyt ez megtörtént, akkor a készfizetés megkezdésének sem elvi, sem gazdasági akadálya nincs. (Helyeslés jobbjelől.) Ugy látszik, kezdetben az osztrák kormány is ezen az állásponton volt, mert itt van az osztrák pénzügyministernek egy nyilatkozata, a melyet 1895 október 24-én a Reíchsrathban tett és a mely a következőleg hangzik (olvassa): »Ich glaube nicht, dass das Haus es als einem Nutzen betrachten