Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-84

8í. országos ülés 1911 január M-én, kedden. 201 a tőke biztosítva látja a maga részéről azt, hogy dividenda czimén legalább azt az összeget, mint a melyet az állampapír nyújthatna neki, meg fogja kapni és egyúttal részesül az illető iparvállalat tőkeemelkedésében . Szóval ez idő szerint ugy látszik, hogy a tőke lukrativebbnek látja az iparvállalatok felé hajlást és nem fél annyira iparvállalatokba bocsátkozni, mint azelőtt. Azonban, mondom, ezt nem akarom részletesen fejtegetni, hanem rátérek az érmeszerződésre és a készfizetés kérdésére. (Halljuk! Halljuk ! jobbfelöl.) E tekintetben igen érdekesen vagyunk a túloldallal, a mely most oly vehemensen követeli a készfizetést, határozati javaslataiban, felszólalásaiban annyira a készfizetés mellett van. Nagyon helyes, igen örülök, hogy ez a túloldal álláspontja ez idő szerint, mert ugy látom, hogy a jobb gazdasági nézetek tényleg a túloldalon is befolyást gyakorolnak. De hogyan nyilatkozott 1899-ben a függetlenségi pártnak egyik vezére, Kossuth Ferencz e tekintetben ? (Halljuk ! Halljuk ! Olvassa) : »Megtörténhetik, — úgymond — hogy belátva annak igazságát, a miket elmondtam, nem fognak a készfizetések terére rálépni, mert látni fogják, hogy haszontalan áldozat lenne az ország részéről és az aranyat Magyarországon megtartani lehetetlen. De hogyha ezt megtenni nem fogják, akkor kérdem, helyes-e most feláldozni Magyarországnak azt a nagy boldogulási eszközét, az önálló nemzeti bankot azért, hogy egy utópia után nyargaljanak és délibábokat űzzenek ?« — a baloldal tapsai és helyeslései között. (Élénk derültség a jol>boldalon.) A készfizetések felvétele, azt mondhatnám, hogy a presztiz5 kérdése. Tökéletesen igaza van ebben a t. előadó urnak. A mi pedig önmagát a készfizetések rendezésétől várható hasznot illeti, teljesen hozzájárulok Jankovich Béla t. képviselőtársam fejtegetéseihez,. Az ő fejtegetései e tárgyat teljesen kimentették. Igenis ez a presztízs kérdése. És pedig nemcsak Magyarország presztízsének kérdése, hanem a monarchia presztízsének kérdése is. És én hiszem, hogy az osztrák körök, a melyek most a készfizetések ellen vannak és szónokaiknak egyike-másika igazán oly ildomtalanul és otromba hangon beszél erről, (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon.) hiszem, hogy ezen körök be fogják látni, hogy a készfizetések megkezdésének nem lesznek azon gazdasági hátrányai, a melyektől ma annyira remegnek és ha talán az Osztrák-Magyar Banknak nagyobb éberséggel kellene is vigyáznia, mint a hogy a mai naj>ig a paritás fentartására vigyázott, az OsztrákMagyar Bank vezetősége, a melyben kezdettől fogva megvolt erre a törekvés, be fogja látni, hogy a mi bankunknak is a végső czélja, csak az lehet, hogy ez a bank európaszerte elismert készfizető bank legyen és azon fog törekedni, hogy ezt a czélt elérhesse és megvalósíthassa. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) KÉPVH, NAPLÓ. 1910—1915. IT. KÖTET. A készfizetések kérdésével ugy vagyunk, t. ház, mint azon házasfelekkel, a kik még nem élnek egymással törvényes házasságban. A mint a nő becsületének rehabilitácziójához szükséges, hogy a társadalom által megkívánt külső formák is hozzájáruljanak az ő benső együttélésükhöz, így vagyunk a készfizetésekkel is. Igenis, ennek az országnak és Ausztriának politikai presztízse megkívánja, hogy a készfizetések törvény által legyenek kimondva és azt, a mit az Osztrák-Magyar Bank ma ugy is megcselekszik, törvény alapján mint készfizetést vegye fel a maga működési körébe. (Helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Hát akkor miért nem csinálják meg ! Zaj. Csinálják meg! Zaj. Hol van erre nézve az indokolás ? Zaj.) Az idő most annyira előrehaladott, t. képviselőház, (Derültség és felkiáltások a szélsobaloldalon : Jó kifogás !) hogy ezzel a kérdéssel most nem foglalkozhatom. (Zaj. Elnök csenget.) De igenis foglalkozhatom, t. ház, a legutolsó kérdéssel, Polónyi Géza t. képviselő urnak a valutára és az érmerendszerre vonatkozó fejtegetéseivel. Es itt, t. képviselőház, mondhatom, sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint a milyenben voltam akkor, a mikor a képviselő- urnak a bankkérdésre vonatkozó fejtegetéseit mutattam be itt a t. ház előtt. Sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mert ez igazán sokkal szövevényesebb és ebből sokkal nehezebben lehet kibogozni azt a sajátságos észjárást, a melyet Polónyi Géza t. képviselő ur fejtegetéseinek e részében követ. (Derültség a jobboldalon.) Őszintén szólva, rendkívül sajnálom, hogy az idő ennyire előrehaladt, mert egyike a legérdekesebb problémáknak — én legalább annak tartom — megnézni, hogy egy okos ember hogyan jut olyan visszás ideákhoz, mint a mik itt kifejezésre jutnak. Sajnálom, hogy röpiratát elvitte a t. gyorsiroda és igy csak beszédére vagyok kénytelen támaszkodni. (Halljuk ! Halljuk !) Beszédében a valuta-ankettre vonatkozólag azt mondja, hogy a törvényhozásnak a czélja az volt, hogy az akkori ezüstvaluta alapján a fél ezüst forint deklaráltassék egyenlő értékűnek a koronával, de annak természetszerűleg, aranyértékével. En ezt a természetszerüleget nem értem. Méltóztassanak meghallgatni még egyszer: »az akkori ezüstvaluta alatt a fél ezüstforint deklaráltassék egyenlő értékűnek a koronával, de annak, természetszerűleg, aranvértékével.« (Derültség jobbfelöl.) Ha van itt a házban valaki, a ki felvilágosit engem arról, hogy mit jelenthet ez, őszinte köszönettel veszem, mert ugy látom, hogy itt Polónyi Géza t. képviselő ur közgazdasági ismereteinek egy nagy abberrácziója van, a mennyiben ő összezavar ezüstázsiót, bankjegyértéket, állampapírpénzértéket ; szóval az ő kijelentése a legkülönbözőbb elemekből áll és — méltóztassanak elhinni — roppant nehéz ebben a labirintusban megtalálni azt az Ariadnefonalat, a mely innen kivezessen. Azonban, azt hiszem, mégis sikerült meg26