Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-81

98 Bí. országos ülés 1911 január 2Ö~án, pénteken. met, hogy ha ezen indok miatt a készfizetéseket soha fel nem vehetjük, akkor soha a világ életben nem jöhetünk abba a helyzetbe, hogy tényleg fel is vehessük, egyszerűen azon okból, mert a bankjegyek száma épen a bankstatutumokra támaszkodva mindig két és félszeresen fog szaporodni, ugyanakkor, mikor az érczkészlet csak egyszeresen szaporodik. Ha azt az arányt vesszük, hogy mig az érczkészlet egyszeresen szaporodik, ugyanazon arányban két és félszeresen van joga a banknak bankjegyet kibocsátani, akkor be kell következnie annak, hogy az érczkészlet szaporodásával együtt mindig több és több bankjegyet fog a bank kibocsátani. Ezzel az érvvel tehát időtlen időkig elő állhatnának és ha ezen érv megállna, soha mi a készfizetéseket felvenni nem tudnók. így állunk ezzel a második érvvel is. A harmadik érv azt mondja, hogy mindkét állam beruházási szükségletek előtt áll és ugy állami kötvényeinknek, mint egyéb értékpapírjainknak a külföldön való elhelyezése a pénzpiacznak immár állandóvá vált nagymérvű igénybevétele és feszültsége folytán nehézségekbe ütközik. Volt szerencsém rámutatni arra a megnyilvánult felfogásra, hogy egy ilyen kisebb természetű feszültséget 1903-ban egyáltalában nem tartottak elegendő indoknak arra, hogy a készfizetések felvétele elodáztassék. Már ez egymagában elegendő ezen érv megczáfolására, mert ez a körülmény nem képezett indokot már az akkori felfogás szerint sem. De hogyan állunk e kérdéssel? Nagyobb beruházásokra van szükség, azok előtt állunk. Hiszen azok előtt álltunk 1903-ban is, de azok a beruházások egy állam hitel viszonyainak alakulása szempontjából sohasem szoktak kedvezőtlen befolyást gyakorolni, mert hiszen egy államról feltételezve és anticzipiálva azt a véleményt, hogy hasznos beruházást eszközöl, ezzel csak a hitelviszonyok javítását mozditja elő. A mi pedig a piacznak igénybevételét és az ennek folytán származott feszültséget illeti, erről igen sokat lehetne beszélni. Én röviden elvághatom a kérdést azzal, hogy a piacznak igénybevétele kizárólag tőlünk függ. Különben is ez a bizonyos feszültség mesterségesen lett előidézve, nem általunk és a mi pénzügyi viszonyaink folytán, hanem azon bizonyos összekülönbözés folytán, mely a franczia és a német piacz közt keletkezett. Hiszen a nemrég lefolyt múltból ismerjük azt a manővert, melyen keresztülmentünk. Ebből származott egy bizonyos feszültség, mely mesterségesen volt kikészitve ellenünk, épen azért, hogy érvül használhassák fel az önálló bank felé irányuló törekvéseinkkel szemben. Objektive azonban ez — mint érv — a készfizetések elodázására meg nem állhat. Azt mondja továbbá a javaslat indokolása, hogy a kamatláb-alakulás irányzata megváltozott, s a csökkenő kamatláb helyett az emelkedő kamatláb tüneteivel találkozunk. Volt szerencsém már rámutatni az előbb az 1903. évi javaslat indokolására melyben benne foglaltatik, hogy épen a kamatláb-viszonyok olyan kedvező alakulást mutattak, — és ez egy stagnáns állapotot fog képezni — mely egyenesen indokolttá teszi a készfizetések felvételét. Most találkozunk itt a törvényjavaslat indokolásában egy állitással, mely ismét, hogy igy fejezzem ki magamat, a való tényáUást nemcsak nem fedi, de az igazsággal homlokegyenest ellenkezik. Én utánanéztem nagyjából ezeknek a dolgoknak, alapul vettem a német, a londoni és a párisi piaczot. Megnéztem, hogy mi volt a kamatláb 1903-ban és mi volt 1909-ig. Egy könyvből vettem az adatokat, mely, azt hiszem, hitelesnek lesz elismerve. Helferich-nek a könyve ez, a ki a hivatalos adatbk alapján csinált egy tabellát és abban a következő kimutatást találtam — külön fogom felemlíteni a piacz kamatlábát és külön a bankkamatlábat. A német piaczon 1903-ban a kamatláb volt 301, a bankkamatláb 384, 1909-ben a piacz kamatlába 287 volt, a bankkamatláb 3'93. Erre külön mutatok rá, mert a német bankkamatláb egyedül mutat egy minimális emelkedést. Azonban ehhez nekünk per abszolúte semmi közünk nincsen, hiszen a mennyiben mi hitelt veszünk igénybe, azt nem a banktól vesszük, hanem a piacztól, s igy bennünket főleg a piaczi kamatláb érdekel. A londoni piaczon 1903-ban a kamatláb 3-40 volt, a bankkamatláb 3'75, 1909-ben 231, a piaczi, 310 a bankkamatláb. Parisban 1903-ban 2'78 a piaczi, 3 a bankkamatláb, 1909-ben 1*79 a piaczi és 3 a bankkamatláb. Ebből a kimutatásból világosan megállapithatjuk azt, hogy a törvényjavaslat indokolása, a mikor arra támaszkodik, hogy azóta az emelkedő bankkamatláb tüneteivel találkozunk, egyszerűen a tényállással homlokegyenest ellenkező dolgot mondott mert az meg nem áll. Legkevésbbé állhat pedig ez meg mint olyan argumentum a mely alkalmas arra hogy ez alapon a készfizetések tényleges felvételét elodázni engedhessük. Mindezekhez csak azt kívánom még hozzátenni, hogy a törvényjavaslat indokolása természetszerűleg elfeledkezett egy egész csomó fontos tünetről a melyek az ő áUáspontját gyengítenék és a melyek a világforgalomban a mi javunkra és a készfizetések felvételének a javára alakultak. Hogy egyebet ne emlitsek, ugyancsak Pellner előadására támaszkodom és felhozom hogy az ő kimutatása azt mondja, hogy 1903 óta a világ aranytermése körülbelül a mainak háromszorosára növekedett. A mig ugyanis 1891-től 1895-ig évenként átlag 804 millió korona értékű aranyat termeltek, addig 1903-tól 1909-ig már 2115 millió korona értékű volt ez az átlag. FeUner reámutat arra, hogy ez a tendenczia még mindig a növekedés felé irányul és pl. 1909-ben már 2259 millió korona értékű volt az aranytermelés. Ezt csak mint olyan fontos körülményt emelem ki, a melyről az indokolás volt szíves megfeledkezni, és a mely ked-