Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-65

230 65. országos ülés 1910 deczember 21-én, szerdán. elvakult fiatal férj, a ki a fiatal feleségére min­den ékességet rárak, — még vagyoni helyzetével arányban nem állólag is. A vidéket évtizedeken át elhanyagoltuk, tisztán Budapest székesfőváros kedvéért. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ha veszszük Magyar­ország vasúti hálózatát, olyan az, mint a pók­háló. A központban ott ül a pók, Budapest székesfőváros, a mely az egész forgalmi és köz­gazdasági életet magába szívja. Budapest székesfőváros azonban nem ma­radt hü férjéhez, hanem mint a legtöbb elké­nyeztetett menyecske, kaezérkodni kezdett. Buda­pest székesfővárosra eddig mindig ugy tekintet­tünk, mint a nemzeti törekvésnek és a nemzeti eszmének letéteményesére. Ezt el is várhattuk az elkényeztetett szép asszonytól azok után az áldozatok után, a melyeket kedvéért a férje hozóit. És mit látunk? Azt, hogy Budapest székesfőváros kaezérkodni kezd a nemzeti eszme és a nemzeti érdekek ápolása helyett a vörös és az arany nemzetköziséggel. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Farkas Pál: Csak bizonyos rétegei! Baross János: Hála Istennek, még csak bizonyos rétegei. De megkezdte már. Bocsánatot kérek a közbeszólótól, a szép asszonyok is először egy-egy lépést szoktak csak megtenni, a többi lépés csak azután következik. (Derültség.) Budapest székesfőváros, a melynek kedvéért feláldoztuk Magyarország vidékének érdekeit évtizedeken át, a melyet túlságbavitt majom­szeretettel elkényeztettünk, az utolsó években határozottan hadat üzent a vidéknek, hadat üzent bizonyos rétegeiben és bizonyos törekvé­seiben a magyar nemzeti eszmének és hadat üzent Magyarország mezőgazdasági érdekeinek. Az embernek megáll az esze: hát mi tette ezt a várost nagygyá, ha nem a vidék és annak mezőgazdasága ? Miből épültek fel azok a palota­sorok a Duna partján, miből emelik a bankok évről-évre a tőkéjüket, mi tartja fenn a budapesti nagygyárakat, ha nem a vidék? Minden gazda­sági erőnk, a mely ebben az országban van, konczentrálódik Budapest székesfővárosban. Modern szocziológusok a nagy városokat az államok vízfejének szokták nevezni. Mi szere­tetünkben a főváros iránt, Budapestet eddig a nemzet szivének neveztük, azonban, ugy látszik, már annyi anyagi erőt és zsirt szívott magába Budapest, a nemzet szive, hogy Magyarország ma már szivelhájasodásban szenved! Az a vagyo­nosodás, az a zsírréteg, a mely körülveszi Magyarországnak a szivét, megakadályozza azt, hogy érzéke legyen a székesfővárosnak Magyar­ország nemzeti és legvitálisabb gazdasági érdekei iránt. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Holló Lajos: Csak a maga gyomrát nézi! Baross János: Igazán fellázad az ember­ben a magyar lélek, ha elolvassa Budapest székesfőváros közgyűlésének — azt hiszem, október 24-én tartották — a referádáját, a hol a drágaság kérdésével foglalkoznak. Hasonló érzés fog el bennünket, ha ezzel a teljesen egy húron pendülő úgynevezett tár­sadalmi egyesületeknek munkálkodását nézzük, mondjuk a Galilei-kör munkásságát, az Omke, a kereskedők egyesülete főtitkárának Szende urnak a Galilei-körben tartott felolvasását is. De csak egyet ragadok ki, Magyarország koronázatlan főpolgármesterének, Vázsonyi Vil­mos képviselőtársamnak beszédét, a melyben gúny és olcsó szellemeskedés tárgyává teszi a nemzet szózatát is, mondván, hogy a magyar marhának sohasem mondották, hogy itt élned és halnod kell . . . (Mozgás balról.) Szmrecsányi György: Kóser ízlés! Baross János: . . . Kérdem, hogyha Yázsonyi Vilmos t. képviselőtársam nagyapái nem ebben az elmaradt reakezionárius feudális országban telepedtek volna le, hanem az annyiszor emle­getett liberális Angolországban: vájjon London város közgyűlésén Vázsonyi Vilmos ur merte volna-e ilyen frivol élezelődés tárgyává tenni a nemzeti himnuszt, és kérdem, hogy nem akadtak volna-e erős angol tenyerek, a melyek rendre­utasították volna ezt a frivol élczeló'dőt? (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) Sajnos, Budapest székesfővárosában is akad­tak tenyerek, de tapsra, mert a stenographikus feljegyzés szerint ott van utána: »Élénk helyeslés, éljenzés és taps«. T. ház! Az az akczió, a melyet a székes­főváros közönségének egy része az úgynevezett drágasági kérdésben indított, határozott és nem is leplezhető politikai tendencziákon alapul, a drágaság kérdése csak egy előránczigált jog­czim, hanem igenis tendencziája egy féktelen osztálygyülölet szitása Magyarország birtokos­ságával szemben. (Ugy van! balról.) Egypár szemelvényt leszek bátor bemutatni a t. háznak. Először is a tenorja az egész drágasági akeziónak az, hogy a husvámok és egyáltalában az egész magyar agrár vámpolitika elsősorban az úgynevezett ezerholdas bőrkabá­tosoknak válik az egészségére. Ezzel szemben a fővárosi bizottsági tag urak és a főváros vezetősége is behunyja a szemét és bedugja a fülét minden olyan argu­mentummal szemben, a mely ezen állítás valódi­ságát megezáfolja. Szinte jól esik az embernek, hogyha néha mégis az úgynevezett radikális, szabadkó'mives oldalon olyan hanggal találkozik, mint Dániel Arnoldnak a »Vüág« szeptember 25-iki számá­ban megjelent czikke, a hol óva inti elv­társait, hogy urak, elgalopozzák magukat, rossz argumentumokat használnak, hiszen tudvalevő dolog, hogy Magyarország állatállományának 71 százaléka az 50 holdnál kisebb birtokosok kezében van és az 50 holdnál nagyobb bir­tokosok kezében csak 29 százaléka van.

Next

/
Thumbnails
Contents