Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-52

436 52. országos ülés 1910 deczember 5-én, hétfőn. Kun Béla: Nera tanácskozásképes a ház ! Sümegi Vilmos: Tanácskozni nem leket! Dolgozzunk ! (Zaj a baloldalon.) Bíkádi Antal: Pedig nézetem szerint . . . Kun Béla : 35-en vagyunk ! Bikádi Antal: ... az egységes magyar állam biztositéka kizárólag az, kogy mindnyájan egy nyelvet beszéljünk, vagy legalább beszéljük a magyar államnyelvet. Csakigy férkőzhetünk hozzá a nemzetiségekhez, csak igy férkőzhetünk közelebb az ő gondolat- és érzelemvilágukhoz, csak igy érthetik meg ők, hogy azért, mert más nyelvet beszélnek, mi semmiféle ellenszenvvel nem viseltetünk irántuk, egy törvény alatt élünk, azonos czéljaink vannak, hogy t. i. az egységes magyar államot kiépithessük, mert hiszen annak áldásait mindnyájan egyformán fogjuk érezni akár magyarul, akár más nyelven beszéljünk. (Helyeslés a baloldalon.) T. képviselőház ! A nemzetiségekkel való összeütközésünk úgyszólván mind a nyelvi különbségen alapul; ezt kiküszöbölni elsőrangú feladatunk, hiszen annak minden hátrányát, minden átkát nekünk kell viselnünk. (ügy van ! ügy van ! a baloldalon.) Látjuk, hogy a nyelvi, egység milyen hatalmas vonzóerővel bir. Nem kell nekünk külországba menni, nézzük meg saját országunkat. Azok a nemzetiségek, a melyek évszázadok óta itt élnek, látjuk, hogy mennyire ragaszkodnak az ő nyelvükhöz, mennyire kitartanak a mellett. Nem tudtuk mindezideig meghódítani őket, nem tudtuk őket rábirni arra, hogy a mi nyelvünket megtanulják. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a nyelvi egységet elérni első kötelességünk. Ebből a szempontból mulasztást követett el a kormány, a midőn az előző kormánynak a népoktatásra vonatkozó rendeletét nem foganatosította, (ügy van ! ügy van ! a baloldalon.) Kun Béla: A magyar nemzeti állam rovására cselekedtek ! Bikádi Antal: Egy példát, vagyis egy esetet mondok el a képviselőház engedélyével. (Halljuk! Halljuk !) 1903-ban történt, hogy egy nagy küldöttség, mondhatnám talán inkább társaság, kiment Törökországba, hogy áldozzon Rákóczi Ferencz nagy egyénisége emlékének, hogy lerójja kegyeletének adóját az ő sírjánál — hiszen akkor még künn volt Törökországban — és manifesztácziót tegyen azon törekvések mellett, a melyekért Magyarország ezen nagy embere, küzdött, szenvedett és meghalt. Ha jól emlékszem az egész ország manifesztácziój a volt ez, mert maga a képviselőház is küldöttségileg vett azon részt, de az egyes megyék is küldöttségileg képviseltették magukat és koszorút helyeztek Rákóczi sírjára. De nem ezt akarom elmondani, nem akarok ennél a tárgynál hosszabban megmaradni. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Gyönyörű szép kegyeletes ünnepély volt ez és ha csakugyan visszaemlékezem e tárgyra és elmerengek rajta, azon nem lehet csodálkozni, mert hiszen magyar embeT vagyok, (ügy van! a, szélsőbaloldalon.) Ugyanazon alkalommal egy kisebb társaság, körülbelül tizenketten, kimentünk Izmid városába, hogy Thököly sírjának megkoszorúzásánál is lerójuk keg}^eletünk adóját. Ennek végeztével a vasúti étterembe mentünk ebédelni, ott volt az osztrákmagyar konzul is, de az egy kukkot sem tudott magyarul. (Mozgás balfelól.) Sümegi Vilmos: Magyar pénzen hizlalódnak ! Bikádi Antal: Ott volt közöttük az Izmidben élő egyetlen magyar ember is, egy erdélyi székely — neve nem jut eszembe — a feleségével s egyetlen hat-hét éves leánykájával. Ebédközben ezzel a családdal foglalkoztunk, de különösen megkedveltük a kis leánykát, a ki annak daczára, hogy Törökországban született, a legtisztább magyarsággal beszélte nyelvünket. Sümegi Vilmos: Székely vér volt benne ! (Derültség.) Bikádi Antal : Midőn vonatra kellett ülnünk, a kis leányka is velünk akart jönni és szülei ezt ellenezvén, a legféktelenebb rakonczátlankoclást vitte véghez, mert el akart menni azokkal a bácsikkal oda, a hol mindenki mag3rarul beszél. (Élénk helyeslés balfelól) Távoznunk kellett a kis leányka nélkül, de mindnyájunk szemébe könny szökött ; oly szép és megható volt a jelenet. Sümegi Vilmos: A konzul ur nem érti ezt! Bikádi Antal : Én ezt a mi, azokkal a kint élő családokkal közös nyelvünk vonzóerejének tulajdonítom. Sümegi Vilmos: Bezzeg a konzul ur nem érti! (Derültség.) Bikádi Antal : Ezt a példát ugyan a nemzetiségiek is kiaknázhatják ; nem is azért mondtam el az esetet, mintha ilyen vonzóereje csak a magyar nyelvnek volna, (Halljuk!) de rá akarok ezzel kapcsolatban mutatni arra, hogy ha pl. az a kis leányka később oly viszonyok közé jut, hogy jólétét és boldogulását odakünn a külföldön is megtalálhatja, ugy ő is, vagy ha még ő nem is, de később utódai majd azonosulnak azzal a nemzettel, a melynek körében megélhetésüket biztosítva látják, (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) holott mi századok óta élünk itt nemzetiségeink között (Halljuk! Halljuk!) és még mindig nem értük el azt, hogy azok hozzánk simultak volna és nyelvünket megtanulták volna, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Sümegi Vilmos : Igaz, ellenségeink ! Bikádi Antal : Ez a különös jelenség azt mutatja, hogy a nemzetiségek nem gondolkoznak és nem járnak el öntudatosan, a midőn abban a hitben vannak és tartatják magukat lelketlen vezetőik által, hogy mi az ó boldogulásuknak, anyagi előhaladásuknak útjában áüunk, hogy nyelvüket akarjuk elvenni s hogy mások a mi törvényeink s mások az ő törvényeik, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha ezt a ferde és téves nézetet meg akarjuk szüntetni, ha országunkat egységesebbé akarjuk tenni, feltétlenül meg kell keresnünk és találnunk