Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-48

b8. országos ülés 1910 november 30-án, szerdán. 339 Az az értelmezés, a melyről itt szó van, belevág a házszabályokba is és azért tartom megengedhetőnek, hogy e keretben fejtsem ki nézeteimet, mert a házszabályok 222. §-ában lefektetett jogokat a t. házelnök ur soha és egyáltalában nem képes alkalmazni, (Helyeslés a haloldalon.) valahányszor a horvát nyelv használatának ily kiterjesztő értelmezése mellett egy ránk nézve idegen nyelven elhangzott beszéddel helyezkedünk szembe. A házszabályok 222. §-a előirja, — és ez nemcsak joga az elnökségnek, hanem kötelessége is — hogy (olvassa) : »Egyedül az elnöknek van joga a szólót beszédében félbeszakítani, vagy a tárgytól való eltérés eseteiben őt figyelrneztátni. Ha szóló kétszeri gyelmeztetés után ugyanazon beszéd folyamában ismétli a fennebbi hibát, az elnök elvonja tele a szót. Ha szóló a közerkölcsiséget és illemet sértő vagy egyébként a ház tekintélyével össze nem férő kifejezést használ, vagy ha valamely osztály, nemzetiség vagy hitfelekezet ellen gyűlöletre izgat, avagy a háznak valamely tagja ellen durva sértést követ el, az elnök őt rendreutasítja, sőt tőle a szót már az első alkalommal is megvonhatja.* T. képviselőház! Én nem követelek senki számára külön jogokat a házban és nem is akarnám, hogy a ház összességének jogával szemben valaki külön jogokat vindikálhasson magának. Az azonban, a mit a horvát képviselő urak ebben az esetben nemcsak vindikálnak maguknak, de tényleg élveznek is, az olvan kiváltság, a melynek megadása soha a magyar törvényhozásnak szándéka nem volt. így megvan az a joguk, hogy nemcsak egyes nemzetiségeket, hitfelekezeteket, de egyeseket is illethet a horvát képviselő durva sértéssel. a mely minden más képviselőnél magával vonná az elnöki diszkreczionális jog gyakorlását, hogy tőle a szót azonnal megvonhassa. Ez alól a diszkreczionárius jog alól ők immúnisak, mivel az 1868 : XXX. t.-czikk rendelkezéseit, különösen az 59. szakaszba szerencsétlenül beillesztett »is« szócskát a maguk javára értelmezik. A képviselők egyenjogúsága legalább is oly fontos, hogy ezzel a kérdéssel már az első alkalommal, midőn az országgyűlésen erre hely és alkalom nyilik. behatóan és tüzetesen foglalkozzunk. (Helyeslés balfelől.) Tőlem a legtávolabb áll, hogy a múlt országgjülésnek bármily intézkedését e. házszabályvitának keretében kritika tárgyává tegyem ; még távolabb áll az, hogy az akkori állapot, a mely igen t. barátom Justh Gyula elnöklése alatt fejlődött ki, nekem ösztönzésül szolgáljon arra, hogy az ő intézkedéseiben gáncsolni valót keressek. ö az akkori ház többségének hozzájárulása mellett a konczesszióknak a terén elment oly messzire, mint a mennyire őt a ház akkori többségének hangulata vitte. Lelkem meggyőződése, hogy tőle sem volt semmi távolabb a világon, mint az, hogy ez által a magyar állam egységének megbontására anyagot szolgáltasson. Ki akarom tehát küszöbölni felszólalásom keretéből mindazt, a mi e házban bennünket egymástól elválaszt. Ez a kérdés olyan, a melyben mindn3'ájunknak egységesen kell állani, mert ez a magyar nemzeti állani egységének a kérdése. (Igaz ! ügy van ! balfelől.) Mihelyt ebben a kérdésben bennünket akár pártkeretek, akár személyi tekintetek, akár személyes gyűlölet vagy rokonszenv vezet, nem fogjuk megtalálhatni az igazságot. Az azonban, hogy e tárgjálagos állásponton álljunk, nemcsak tőlünk magyar képviselőktől várhatja mindenki, hanem azoktól is megkövetelhetjük, a kik a horvát országgyűlés mandátuma alapján ülnek itt. Világos és kétségbe vonhatatlan, hogy a törvénymagyarázás joga elsősorban a törvényhozást illeti. Az 1790—91. évi törvény is rendeli ezt, de ha nem lenne is benne erről szó, kétségtelen, hogy a ki a törvényt hozta, az jogosult annak intenczióját, a ratio legis-t is alkalmazni és kifejteni. Ebben az esetben a ratio legis szempontjából akarok a kérdéshez szólni. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Mondja meg valaki, a ki a legrajongóbb hive a Deák-kori tradiczióknak, vájjon lehetett-e a ratio legis az, hogy olyan intézkedések vétessenek fel törvénykönyvünkbe, a melyek a magyar állami eszme, a magyar állam eg}

r

ségének elhomályositására vagy ferde világításba helyezésére alkalmasak ? Ez nem lehetett. Akármily nagy közjogi ellentét választotta el ezt a pártot a.Deák politikájától, a 67-es alap megteremtőjétől, odáig sohasem mentünk, hogy azoknak a törvényhozóknak hazafiatlanságot vetettünk volna szemükre. A mi becsületes meggyőződésünk szerint az akkori törvényhozásban kifejezésre jutott ratio legis sem lehetett egyéb, mint hogy az akkori viszonyokkal számolva a horvát területen élő magyar állampolgároknak mód nyujtassék arra. hogy parlamenti életünkben résztvehessenek és átmenetileg, nem örök időkre szóióiag, nekik egy konczesszió és nem privilégium biztosittassék. (Igaz ! ügy van ! a baloldalon. Mozgás a horvátok padjain.) A konczessziónak meg kellett lenni és ez indokolt lehetett abban az időben, mikor arra hivatkozhattak, hogy az elnyomatás korszakában, különélésük, külön politikájuk és külön törekvéseik idejében nem tartották fontosnak a magyar államnyelv elsajátitását. De ennek fontossága előtérbe lépett, reájuk nézve erkölcsi kötelességgévált, mihelyt az 1868 : XXX. t.-czikk összes jótéteményeit igénybe vették, mihelyt megkapták azt a védelmet az anyaországtól, a melyért annak idején már József császár korában is, József császár elnyomatási korszaka után olyan behatóan folyamodtak a magyar országgyűléshez, hogy mihelyt ezt megkapták, igyekezzenek a magyar államterületnek egységébe beilleszkedni ugy, hogy ők is magyar állampolgárok és a magyar állam munkájának résztvevő tényezőivé válhassanak. (Helyeslés balfelől.) Annak idején, mikor ez a kérdés először vált olyan nagyon aktuálissá, jól emlékezhetünk, Polónyi Géza t. képviselőtársunk egy igen nagy terjedelmű és erős argumentumokkal felfegyver43*