Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-39

39. országos ülés 1910 november 19-én, szombaton. 149 hanem tényleg üzemen kivül egyébnek nem minősíthetők, és ők maguk tiltakoznának az ellen legerélyesebben, ha egyébnek akarnók őket tekinteni. Az üzemekre pedig az 1868 : XXX. t.-cz. 7. §-ának rendelkezései nem terjednek ki. (Ugy van ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ennek daczára az a hir járja be az országot és izgatja a kedélyeket, hogy dr. Tomasics horvát bán azon tárgyalások körébe, a melyek segitségével magának a horvát saborban többséget akar szerezni, beigéri az 1907-ik évi XLIX. t.-czikkel törvénybe iktatott vasúti pragmatikának az ország érdekeinek terhére és a magyar nyelv kárára eszközlendő reparáczióját. Én láttam azokat a különböző közléseket, a melyek félhivatalosan imitt-amott megjelennek és láttam azt a közlést is, a melyet állitólag a kereskedelemügyi minister úrhoz közel álló forrásra vezettek vissza, szintén félhivatalos, tehát minden felelősség kizárásával megjelent formában, a mely szerint a vasúti pragmatika életbeléptetése óta tanulmányok folytattatnak ugyan, de a kereskedelmi miniszterhez beérkezett jelentések egyikében sincs szó a nyelvről. Ez még mindig nem megnyugvás azzal szemben, a mit Tomasics bán ur urbi et orbi, kortesbeszédekben és másutt hirdet, hogy ő bizik abban és vállalja, hogy ezt a nyelvkérdést a horvát követeléseknek megfelelő módon fogja reparálni, és azért nagyon indokoltnak tartom, hogy interpelláczióm keretében ezzel a kérdéssel foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Nem kívánok a kérdés részleteivel foglalkozni, csak egy kérdést fogok intézni a t. ministerelnök úrhoz, a melylyel világosságot kérek ez ügyben, mert ebbe a sötétségbe ebben az országos érdekű kérdésben valóban kívánatos, hogy besüssön a nap. A főkérdés, a mely miatt interpellaczionális jogommal élni bátorkodtam, az, a melyre most_rá fogok térni és a melylyel röviden be is fogom fejezni beszédemet. (Halljuk !) A mi állami jogunk helyzete, ezer éves alkotmányunkban rejlő alkotmányos erőnk, állami életünknek önállósága és függetlensége teljes mértékben körvonalozva van törvényeink egész sorozatában. A ki ezt kétségbe vonná, már beleütközik a büntető törvénykönyv 173. §-ába. Ép ugy körvonalazva van törvényeinkben az is, hogy az a szokottnál szélesebben és vastagabban megvonalozott autonómia, a mely a Horvát-Szlavón- és Dalmátországoknak nevezett azon területnek adtunk, a melyet ma ezen meghatározás alatt ismerünk, semmi egyéb, mint autonómia és nem szuverenitás. (Helyeslés. Ugy van ! Ugy van ! bal/elől.) Az autonómia a maga szűk körén túl nem gyakorolható, anélkül, hogy az államhatalom ellen vétségbe ne essék az, a ki azt akarja terjeszteni és ennek a fejlesztését az egységes és elválaszthatatlan birtoklás, a territoriális egység, vagyis az állam elleni bűntett sorába kell helyezni. Nem vitatkozom, de ha valaki provokálni fog rá és alkalom nyilik rá, szívesen állom a vitát arról, hogy a mit az autonómiáról mondok, teljesen fedi azt, a mit mi Horvátországnak megadtunk. Hiszen azok a történelmi ferdítések, a melyekről voltam bátor megemlékezni, nemcsak abban a kérdésben nyilvánulnak, a mikor velünk szemben jogokat formálnak és a mikor pl. az állampolgárságot átkeresztelik magyar-horvát, vagy pláne horvát-magyar állampolgárságnak, hanem egész létezésük hamisított adatokon nyugszik. Zágráb, Várasd ós Kőrös vármegyék voltak valamikor hosszú időn át per abusum Slavonia. A XVI. század végén neveztették el magukat Horvátországnak, addig sohasem beszélt erről senki. Azonkívül, t. képviselőház, azok a területek sohasem voltak királyságnak tekinthetők, annál kevésbbé voltak királyság köntösében járó-kelő népek akkor, a mikor velünk a megegyezést csinálták, a melyet ők kiegyezésnek neveznek, a melyben pedig mi csak némely közjogi kérdések rendezése felett egyeztünk meg, mert hisz akkor osztrák provinczia volt az, épugy, mint Dalmáczia. Szó sem volt tehát királyságról. De ezek a ferdítések messze túlhaladják azokat a kereteket, a melyek közt most maradni akarok. Csak rámutatok arra, hogy ezekkel a ferdített adatokkal nekünk kötelességünk egyszer leszámolni, (Helyeslés halról.) kötelességünk megvilágitani, hogy az autonómia és a szuverenitás között nagy különbség van és egy területrész és egy államegység közt óriási különbség van. (Ugy van ! ügy van ! balról.) A t. miniszterelnök urnak most eszébe juttatom, hogy az ő bán korában egy királyi leiratot kifogásoltak és nem tudom, hogy teljes díszben hallgatta-e ő, az akkori bán azt a kifakadást, a melylyel a királyi leiratot illették, azt a királyi leiratot, a melyet ő is ellenjegyzett. Előfordult abban az a kifejezés, hogy : állami egység. Tilakoztak ellene és a t. miniszterelnök ur ugy nyugtatta meg őket — és igazán komikus, hegy ezzel őket meg lehetett nyugtatni és minket nem nyugtalanított, mert elkerülte az akkori törvényhozás figyelmét, — hogy a miniszterelnök ur mint akkori bán kezdte magyarázni, hogy ez nem uj dolog, ez nem akar senkit bántani, ez az állami egység, a mely a leirat első pontjában előfordul, csak szinonimja annak a»szövetség« szónak, amely a következő bekezdésben benne van. (Derültség a baloldalon.) így volt, igy történt. A horvátokat ez megnyugtatta és a magyar parlamentet nem izgatta fel és csak azért nem, mert igaza volt annak az általam idézett publiczistának, a ki az egyetemi tanrendet azért kifogásolta, hogy keveset tanulnak közjogot, mert tényleg ennél erősebb közjogi sérelmet kevés horvát bán mert volna elkövetni akkor, ha a közjogi éberség ebben az országban meg lett volna oly mértékben, mint a milyenben a horvátországi viszonyokra tekintettel szükséges. (Ugy van ! Ugy van ! bálról.) A mikor az autonómia köréről beszéltem, akkor ezt azért tartottam szükségesnek előrebocsátani, mert az autonómia körében működő bán viselkedése lehet ránk nézve káros, lehet ránk nézve sajnálatos, kivívhatja a mi éber figyelműn-