Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-39

148 39. országos älés 1910 november 19-én, szonbaton. kon és azokon az agitátorokon kivül, a kik ebből élnek, senki sem hiszi és talán az agitátorok maguk sem hiszik, hogy az egyszeregyet meg lehet hamisítani. Tudvalevő dolog, hogy Horvátországnak belügyi igazgatására legalább a háromszorosával engedtünk át többet, mint a mennyit állami javaink arányában mi a magunk beligazgatásunkra forditunk. Mi ismerjük azt a kufárkodást — hogy sértés nélkül mondjam — azt az alkudozást, a mely az ország legelső, legközvetlenebb érdekeinek kielégítésénél felmerülő tárgyalások alkalmával folyik. A pénzügyi egyensúly féltése és a szükséges ezélok megvalósítása állnak mindig harczban egymással. Horvátországgal szemben ez a harcz el van döntve ; évtizedekre van megmondva, hogy az a nemzeti ajándék, a melyet ők olyan lelkiismeretlenül másként neveznek, az ő jogvédelmeik számára és az ő intézményeik számára le van foglalva. (Ugy van! Ugy van ! halról.) Hát én nem sajnálom, holott szivünkhöz sokkal közelebb álló ezélok szolgálatában ezeknek a millióknak egy-egy töredéke is sokkal gyümölcsözőbben, állami életünk fejlesztése szempontjából sokkal üdvösebben lett volna befektethető. (Ugy van! balfelől.) De nem sajnálom, mert csak pénzről van szó, a pénz pedig pótolható. Ennek a nemzetnek az ereje súlyosabb áldozatokat is kibirt már állami életének fentartása érdekében. De nem hallgathatom el szó nélkül, tiltakoznom kell erről a helyről — akármilyen jelentéktelen legyen is szavam — az ellen a fecsérlés ellen, a melynek tárgya nemzeti kincsünk.(Helyeslés balról.) Csak példakép hivatkozom arra, hogy Horvátországban a mi kormányunk tudtával olyan tör- • vény van életben és keg}^etlen alkalmazásban, a melyről már egy más alkalommal terjedelmesebben beszéltem, de a melyet most indokolásom szövegéhez csak hozzákapcsolva meg kell említenem. (Halljuk !) A horvát népoktatási törvény 117. §-a, a mely folytatását képezi azoknak a szakaszoknak, a melyekben arról történik rendelkezés, hogy kik állithatnak iskolákat, a hol mindazon tényezők meg vannak nevezve, a kik nálunk iskolafelállitási joggal bírnak, azt mondja, hogy népiskolákban végleges tanító csak az lehet, a ki horvát-magyar állampolgár . . . (Mozgás és zaj a szélsőbaloldalon.) Sümegi Vilmos: Mi ez? Barta Ödön : . . . a hiteles kiadást olvasom . . . és az osztrák-magyar monarcihában (Zaj balfelöl.) valamely vizsgáló-bizottság előtt tanítói képesítő bizonyítványt szerzett és e mellett ugy a büntetőtörvény szempontjából, mint erkölcsi tekintetben is kifogástalan. Azt, hogy magyar hazafisága kifogástalan legyen, nem tartják szükségesnek, pedig ez volna voltaképen elsősorban szükséges. Álljunk meg talán ennél a szakasznál egy perezre. Méltóztatik tudni, hogy a magyar állampolgárság egységes 1 Igaz-e, hogy ennek az országnak csak egy határa van,Jiogy egy országnak nem lehetnek különböző közbeeső vonalai ? És ha igaz az, hogy a magyar állampolgárság egységes, lehet-e az más is, mint a minek a törvény jelzi, t. i. magyar állampolgárság? (Ugy van! Ugy van! balfelől.) És ha ez így van, megengedhető-e, hogy ugyanazon államnak a területén törvényt hirdessenek ki, 0 felségével szentesittessék, (Ugy van ! Ugy van • balfelől.) és a közéletbe átvigyék ezt a közjogi hamisítást és ennek a követelménynek ilyen módon való felállítását, a minek a világon senki sem tud eleget tenni ? (ügy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hát hogyan lehet valakinek két állampolgársága ? Hiszen az egyiknek megszerzése a másiknak elvesztésével jár ; előbb kell az egyikről lemondani, semmint az ember egy másikat megszerez. És itt nálunk ez az amfibium is létezik ; nálunk megkövetelik és ezen a czimen üldözik a tanítókat, teszik lehetetlenné a magyar iskolák felállítását akkor is, ha azokra a horvát kasszának, a horvát belügyek számára általunk átengedett millióknak egyetlenegy fillérét sem akarjuk igénybe venni. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) T. ministerelnök ur, ha ezt egy kézlegyintéssel el lehetne intézni, igazán én volnék a legboldogabb. Ezt csak azért hoztam fel, t. ministerelnök ur és t. képviselőház, hogy rámutassak arra, hogy királyi szentesítéssel megjelent és nyilván közzétett kiadványokban, a képviselőház könyvtárában őrzött példányban meg van örökítve a magyar államiság ezen szégyene, hogy a magyar állam területén ilyen törvényeket hirdetnek ki. Folytathatnám, de az idő sokkal előrehaladottabb . . . (Halljuk ! Halljuk ! balfelől.) Méltóztatnak tudni, hogy abban a laza szerkezetű és lemondásokkal teli, fehér lapra fektetett 1868 : XXX. törvényezikkben egyebek közt óriási, az öngyilkossággal határos lemondásokat adtunk vagy fejeztünk ki nyelv tekintetében, de mégis fentartottunk egy dolgot. Csak annyit adtunk oda, a minél többet már igazán nagyon bajos volt adni; megmondottuk, hogy kormányzati közegeink, a kiket szerencsétlenül ott is közös kormányzatnak neveztünk, mint hogyha a magyar állam területén működő kormányzat valakivel közös volna és nem egységes, — mondom, a lemondások terén elmentünk odáig, hogy kijelentettük, hogy a horvát területen felállítandó és ott működő közös kormányzati közegeink hivatalos nyelve is horvát lesz. Kárhozatos, meg nem bocsátható bűn volt idáig elmenni. De ezen túlmenő konczessziók hirdetését megengedni vagy azoknak az álmoknak megvalósítási lehetőségét fejleszteni és istápolni még nagyobb bűn, mert egy tévedést el lehet követni ugy, hogy az ember a tévedéssel mentse magát, de a figyelmeztetés után elkövetett tévedés káros hatásának tapasztalásai után azt újból elkövetni már csak bűn alakjában lehet, (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Köztudomású, hogy államvasutaink nemcsak horvát viszonylatban és nemcsak fikezióképen,