Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-39

39. országos ülés 1910 november 19-én, szombaton. 145 Javaslom a t. háznak, hogy legközelebbi ülését november 21-én, hétfőn, d. e. 10 órakor tartsa és ezen ülés napirendje legyen : 1. elnöki előterjesztések és irományok bemutatása és 2. a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat tárgyalása. Méltóztatik-e ehhez hozzájárulni? (Igen !) Ekként a legközelebbi ülés napirendjét megállapítva, át fogunk térni az interpellácziók megtételére. Mihályi Péter jegyző : Barta Ödön ! Barta Ödön: T. ház ! Nem olyan régen, a mikor még elevenebb politikai élet uralkodott ebben a házban, ennek a háznak egyik kiváló tagja : az akkori ministerelnök szájából hangzott el az a felhívás, hogy hozzuk ide a nagy országos érdekű kérdéseket, mert szükség van arra, hogy ezekbe süssön bele a nap. Nagyobb és fontosabb érdekű kérdései alig vannak közéletünknek, mint azok, a melyek az ország minden rendű, rangú lakosságának együttérzésére, békés fejlődésére és testvériesülésére vonatkoznak. Ebből a szempontból kivántam én ezúttal szólási jogomat igénybe venni, midőn interpellácziót kivánok intézni a ministerelnök úrhoz hármas minőségében, mint ministerelnökhöz, mint horvát ministerhez és ugy is, mint Ö felsége személyekörüli ministerhez. Talán a 80-as évek elején volt, mikor a horvátországi viszonyokkal foglalkozó közvélemény egyik kiváló orgánuma egy igen érdekes ismertetést közölt. Közölte t. i. az egyetemi tanrendet és ennek során közölte a tanároknak és a tanszakoknak megjelölését és az órarendet is. És azt a kifogást fűzte hozzá, hogy kevés az az óraszám, a mely az egyetemen a közjog tanítására fordittatik. Azzal indokolta ezt a kiváló fontosságú megrovást, hogy nálunk, különösen Horvátországgal való viszonyunk tekintetbevételével nagyobb gondot kellene fordítani a közjog tanitására. En nem tagadom, t. ház, ennek a felhívásnak majdnem áldozatul estem. Olyan meggyőző volt reám az ereje, hogy attól a pillanattól kezdve, a hogy ez megjelent, állandó gondos figyelés tárgyává tettem azt a közjogi szörnyszülöttet, azt az államjogi lehetetlenséget, a melyet ez idő szerint még az 1868 : XXX. t.-cz. képében tisztelni szerencsénk van. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Az a laza — és csak mert a törvényhozás iránti tisztelet tiltja, nem mondtam azt, hogy léha — szerkezetű felületesség, a mely 67. és 68. évi törvényeinkben, különösen államjogi viszonylatunkra, nemzeti életünk legintenzívebb és legkardinálisabb kérdéseire nézve feltalálható, páratlanul áll az egész világon. Az a handa-banda, a melyet ott a legkiválóbb fontosságú közjogi fogalmak megnevezése körül tapasztalhatunk, egyenesen égbekiáltó. Hogy miként nevezünk mi mindenféle különböző néven, majdnem egy és ugyanazon mondatban egy-egy fogalmat, ha arról beszélni akarnánk, az kötetekre terjedne. Az államközösség, külön terület, külön nemzet, államegység, közös kormányzat, közös ministeriumok stb. Ezek KEPVH. NAPLÓ. 1910 1915. II. KÖTET, a fogalmak ugy keresztül-kasul gázolnak a mi közjogunkon, ép ugy, mint a hadsereg kérdésénél az egységes hadsereg, az együttes védelem stb. fogalmak, hogy ezekből politikai közéletünkben olyan káosz keletkezett, a mely jó ideig elhomályosította a tiszta látást minden más kérdésben, mert ráült a lelkekre és domináló tényezőjévé vált egész politikai életünknek. A t. házat nem fogom ezúttal vele fárasztani, egy interpelláczió indokolásának keretében lehetetlen is volna felölelni azon kérdések egész konglomerátumát, a melyeket általában jellemezni szerencsém volt. Sohasem tartoztam azok közé, a kik könnyedén ós könnyelműen dobálóznak a hazaárulás vádjával azokkal szemben, a kik velünk nincsenek egy politikai véleményen. Azok közé sem vágyódom és vágyódtam soha, a kik kigyót, békát és a hazaárulás vádját együtt kiabálják azok felé, a kiket nem magyar anya szült, vagy anyjuk nem magyarul nevelt. En a nemzetiségek jogait mindenkor tiszteletben tartandónak tekintem és nem hibáztatok senkit, a ki a nemzetiségeknek Magyarországon adott jogot, de kárhozatos bűnnek tartottam és tartani fogom mindig, hogy ezzel egyidejűleg a nemzet legelemibb jogainak megvédéséről kellő mértékben nem gondoskodtunk. (Helyeslés balfelől.) Méltóztassék megnézni az 1868 : XXX. törvényezikknek a nyelvre vonatkozó rendelkezéseit, méltóztassék megnézni az 1868 : XLIV. tör vény czikknek ugyancsak a nemzetiségi nyelv kérdésére vonatkozó rendelkezéseit és méltóztassék megmondani, hogy milyen indokolással lehet megoldani azt az ellenmondást, hogy az 1868 : XXX. törvény czikk 2. bekezdésében világosan kijelenti a törvényhozás, még ebben az u. n. egyezményes törvényben is, hogy a magyar állampolgárság egy, az állam területe egy és egységes, a pragmatica sanktio rendelkezései értelmében elválaszthatatlan, egységes terület, ezeket mind megmondja, s akkor utána ugyanabban az ülésszakban, hogy ne mondjam : ugyanazon lélegzetvétellel az 1868 : XLIV. törvényezikk 29. §-ában azt mondja, hogy a nyelv kérdésében Horvátországra, mely külön politikai területet és külön nemzetet alkot, ennek a törvénynek rendelkezései hatálytalanok. Ha ez egy nemzet életében nem öngyilkosság, akkor én a nemzetek öngyilkosságának formáját nem ismerem. (Ugy van! a baloldalon.) De ez nem a lényege a kérdésnek, lényege a felületesség. Nem azt akarta ez a törvény kifejezni, mint a mit kifejez ; már pedig a ratio legis, a törvényhozó intencziója irányadó, valahányszor egy törvény alkalmazására és az eleven élettel való kapcsolatba hozatalára kerül a sor. En meg vagyok róla győződve, hogy a miként minden magyar közjogi iró és minden elfogulatlan idegen közjogi iró is, a ki történelmünket kutatja és ugy alkotja meg közjogunk összességét, egyet kell, hogy értsen velünk, hogy ezen rendelkezésekben nincs ellenmondás, csak a szó van rosszul megválasztva. A politikai nemzet és külön terület 19