Képviselőházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 23–augusztus 6.

Ülésnapok - 1910-21

Julius 23-án, szombaton. 363 21. országos ülés 1910 mert habár kevesen vagyunk, kötelességünk itt fölléjDni, hogy a történelmet a mi hátrányunkra a parlamentben meg ne hamisítsák, (Helyeslések a nemzetiségek padjain.) Én a magyar történelmet magyar iskolában, magyar történetíróktól tanultam és azok nem azt mondják, hogy mi valami jöttment nemzet vagyunk, hanem elismerik azt, hogy a honfoglalók itt találtak minket, mint organizált elemet, néptörzset; azok bizonyságot tehetnek arról, hogy mi igenis joggal elmondhatjuk, hogy ezt a hazát a magyarokkal egyetemben, együttesen védtiik meg évszázadokon keresztül. Hogy megmutassam a gróf urnak, hogy nem vagyunk épen olyan sehonnaiak, mint ő gondolja . . . Elnök: A képviselő urat figyelmeztetni vagyok bátor, hogy habár a magyar parlament felfogása szerint az indemnitás megszavazása bizalmi kérdés, a melynek tárgyalása keretében más politikai kérdéseket is szabad fejtegetni, mégis nagyon messze eltér a tárgytól. Pop Cs. István : Mások beszédére reflektálni lehet, t. elnök ur, olyan dolgokra reflektálok csupán, a melyek itt e házban elhangzottak. Itt van Horváth Mihály történelme, 1842-ből, azé a Horváth Mihályé, a ki a magyar tudományos társulatnak rendes tagja volt; ő ezt mondja (olvassa): »Mikor a magyarok bejöttek, ezt az országot akkoron különféle tót, bolgár, oláh, német és olasz népek lakták, melyeken mindannyi külön fejedelmek uralkodának. Reánk vonatkozólag ezt mondja : »A Maros, Duna, Tisza között Glad fejedelem kormányzá oláhokkal kevert bolgár népeit; a mai Erdély végre Gyalu oláh fejedelemnek hódola.« Ezzel csak azt akartam igazolni, hogy ősnép vagyunk. Hivatkozom egy külföldi nagy franczia tudósra is, ki a magyar akadémiának is tagja volt, Edouard Sayousra, a ki számtalan kutforrásra hivatkozván, fejtegetéseit igy végzi be (olvassa) : >>Devant ces nombreux témoignages, n'a-t-on pas le droit d'affirmer, qu'une grandé partié de la Hongrie et de la Transylvanie est restée latiné ?« Ezek a kutforrások jogosítanak fel bennünket arra, hogy visszautasítsuk, mintha mi dajkameséket emlegetnénk, mikor ősi jogunkat e hazához vitatjuk. De hivatkozom gr. Tisza Istvánnak, mint ministerelnöknek elmondott beszédeire is, a melyekben határozottan kifejezést adott annak, hogy ezer év óta együtt vagyunk, együtt védtük ezt a hazát, és hogy kötelessége, a magyarságnak a jogtisztelet és a testvériesség alapján bánni a többi test vérnépekkel. Nem akarom ismételni azokat a szavakat, a melyeket a mélyen t. ministerelnök ur tegnapelőtt itten mondott, czáfolatául annak, a mit gr. Apponyi Albert felhozott. A mint mondtam, egyetlenegy téren sem észlelünk javulást; hogyan szavazhatnánk tehát bizalmat egy olyan kormánynak, a mely ma valamit tesz, és holnap azt visszaszívja ? A t. igazságügyminister ur, a kiről valamennyien elismerjük, hogy demokratikus érzelmű, modern úriember, hivatalának elfoglalása után a sajtópereket beszüntette, de azután jöttek a nem hivatott tényezők, beleavatkoztak a dologba, és hogy kipótolják, a mit a választások előtt tettek, megindultak az ujabb sajtóperek, nehogy hátramaradjunk hazafiság tekintetében a koaliozió mögött. Ennyi ép elég a bizalmatlanság megindokolására. Ezeket a kérdéseket ma épen ugy kezelik, mint a hogy elődeik kezelték, és ugy látszik, eszük ágában sincsen, hogy arra a térre lépjenek, a mely testvéries egyetértésnek nevezhető. T. képviselőház! A másik nagy indok, a kormánynak különösen a választói jog kérdésében elfoglalt álláspontja. Ha kronologicze nézzük az eseményeket, hogy mi történt a ministerelnök ur bemutatkozása óta a mai napig, akkor azt észleljük, hogy a ministerelnök ur a választói jog kérdésében mindinkább zárkózottabb, mindinkább ^óvatosabb lesz<< — a mint ő magát kifejezte — a mi azt jelenti, hogy nincs meg benne az erély végrehajtani azt, a mire vállalkozott, és a mit megígért. Kérdem, vájjon lehetséges-e, helyes-e, korrekt-e egy ministerelnöknek, a ki a kormányt és a többségben lévő pártot képviseli, azt mondani hogy én bevallom, hogy most is az általános és egyenlő választói jog alapján állok, van bátorságom szembenézni ezzel a témával, jönnek azonban a »tiszteletreméltó aggodalmaké, a melyekkel számolnom kell. Hát ez nem programm, a világon ilyen programmot még nem hirdettek. Vagy-vagy, aut-aut: ezzel a programmal jöttem, ezzel győzök vagy bukom, azonban nem kezdek folytonoson miruendo Hezitálni, folytonosan engedni a negyvennyolczból, míg végre semmi sem marad. (Zaj a középen.) A választói jog kérdésében, mondom, olyan nagy metamorfózis mutatkozik a t. ministerelnök ur és a kormány magatartásában, a mely egyenesen megdöbbentő. Hiszen ennek a kérdésnek a megoldása megígértetett és köztudomású dolog az is, hog}* még a régi időben, a szabadelvűpárt uralma alatt is folytonosan az általános választói jog kérdését, helyezték előtérbe, a mikor a parlament munkaképtelen volt. Majdnem tiz évi sivár parlamenti élet után ezt az általános választói jogot végre meg kell valósítani, még pedig a legdemokratikusabb alapon. Ilyen körülmények között nem lehet elfogadni gr. Tisza Istvánnak azt az álláspontját, hogy ezt a kérdést nagyon meg kell fontolni, hogy ezt igen megfontoltan kell megoldani, a mi azt jelenti, hogy el is lehet odázni, mert minden tapasztalt politikus tudja, hogy ha egy kérdést le akarunk venni a napirendről, akkor azt el kell posványositani. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a háznak egyszer határozott álláspontot kell elfoglalnia és nagyon kívánatos volna, hogy ebben a házban igen kevés legyen azoknak a száma, a kik az általános választói jogot ellenzik. S miután azt már nyolez vagy tiz év óta folytonosan Ígérgetik, végre-valahára valósítsák is meg. 46*