Képviselőházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 23–augusztus 6.
Ülésnapok - 1910-10
10. országos ülés 1910 Julius 11-én, hétfőn. 111 oazdaságí hatalmába hajtják. S abban a könyvben, a melyről szó volt, nem frázisok voltak összegyűjtve, de össze voltak gyűjtve azok a telekkönyvi statisztikai adatok, a melyek bizonyitják, hogy a szegény, nyomorult oláh vagy román népnek kistelkeit a román bankok hezitáltatják el. . . Pop Cs. István : Nem áll! (Zaj a középen. Ugy van! jobbról.) Farkas Pál : ... és kényszeritik arra, hogy kivándoroljon. (Zaj a középen.) Mindazok az adatok, a mely adatokat igen jól ismernek a t. oláh nemzetiségi képviselő urak is, ennek igazságát bizonyitják. (Ugy van ! jobbról.) És hogyha mi is ugyanarra a területre akarnánk térni, a melyen ők mozognak és a lefolyt választási küzdelemből akarnánk példákat felhozni, megnevezhetnénk román községeket, a hol a feszületre esküdtek meg az emberek, hogy nem szavaznak többé arra a román nemzetiségi jelöltre, a ki őket a legelőjükből kiszorította és csak a papok nagy izgatások kapcsán oldották fel őket a feszület előtt tett eskü alól és ugy engedték meg nekik, hogy mégis szavazzanak arra a jelöltre, a ki legelőjüket elvette. Erdély minden részéről vannak ilyen adatok, és a ki e kérdéssel elfogulatlanul foglalkozik, tudhatja, hogy a legnagyobb rokonszenv és szeretet kiséri a román paraszt nehéz gazdasági munkáját, (Igaz ! Ugy van ! a jobboldalon.) és annak legnagyobb ellensége nem a magyar állam, hanem az a román bank, a mely előbb kiuzsorázza, aztán elliczitálja őket és végül a magyar államot állítja oda, mint ellenfélt. Pop Cs. István: Nem áll! A magyar bank Hezitálja ! (Nagy zaj.) Elnök : Kérem a t. képviselő urat, szíveskedjék a személyes megtámadtatás elhárításának keretében maradni. Farkas Pál: Meghajlok az elnöki figyelmeztetés előtt és már el is mondtam, a mit mondani akartam. Személyemben meg voltam támadva, hogy a román kérdést frázisokkal kezelem, hogy hamis konklúziókat vontam le, hamis képeket állítottam ugy a hazai, mint a külföldi publikum elé, és azért kötelességemnek tartottam felhívni mindazoknak a figyelmét, akár románok, akár magyarok, a kik a kérdés iránt érdeklődnek, hogy a szóban forgó könyvet elolvassák és meg fogják látni, hogy a román gazdasági és politikai tendencziák szorosan összefüggnek, mindkettő egyformán destruktive ugy a magyar állam, mint a román nép ellen. Ezt óhajtottam elmondani. (Igaz ! Ugy van! Tapsok a jobboldalon.) Elnök: Ki következik? Mihályi Péter jegyző: Issekutz Győző! Issekutz Győző: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk ! a jobboldalon.) Nemcsak a j>olitikai szokás, de a politikai szükségesség is kötelességemmé teszi, hogy felszólalásom legelején foglalkozzam Miháli Tivadar képviselő urnak előttem elhangzott beszédével. (Halljuk ! Halljuk! a jobboldalon.) Az a beszéd, t. ház, a maga kijelentéseivel, a melyekben a t. képviselő ur a hon hű polgárának jelenti ki magát, a román nemzetiség teljes odaadását és hűségét jelzi, az a beszéd a maga szószerinti értelmében semmi gáncsra alkalmat nem szolgáltatna. De van e beszédnek háttere, van e szelid kijelentéseknek maró fullánkja, van e látszólag behízelgő nyilatkozatokban a magyar állam egysége és a magyar nemzet szupremácziája ellen irányuló érzékeny, erős, megbocsáthatatlan támadás. (Ugy van! a jobboldalon.) Már beszéde elején ártatlan modorban kifogásolja a nemzeti munkapárt részéről beadott felirati javaslatnak azt a részét, hogy a HorvátSzlavonországokkal felmerülő kérdéseknek elintézését a törvényhozás feladatának tekinti, de a nemzetiségi kérdésről meg nem emlékezik. Hát, t. képviselőtársam, az önök gondolatköre egy egész külön lelkivilág, a mely a magyar közélettől önöket elzárja, és el fogja zárni minden, a magyar nemzet iránt aggódó és érzéssel biró politikai élettől, az a felfogásuk, hogy önök Horvát-Szlavonország közjogi hely r zetét, ezen autonóm tartományoknak az 1868. évi XXX. t.-czikkben biztosított közjogi rendjét a saját maguk nemzetiségi politikájával azonositani, a saját nemzetiségi politikájúknak ugyanazon hatályt, ugyanazon jogezimet, ugyanazon elismertetést, tehát az államban egy külön autonóm elbírálást követelnek. Az 1868 : XLIV, t.-cz. nem a nemzetiségekkel szemben fennálló közjogi kérdéseket szabályozta, nem a nemzetiségeknek külön közjogi jogait állapította meg, azokat mint egy külön separatum corpust nem ismerte el, hanem az 1868 : XLIV. t.-cz.-nek előfeltétele az, hogy ennek az országnak minden honpolgára az egységes, osztatlan, politikai magyar nemzetnek egyenjogú tagja. (Helyeslés jobbfelől.) T. képviselőtársam azután kulturális, nyelvi, közgazdasági és személyi sérelmeket sorol fel beszédében. Kulturális sérelemnek említi, — erre később rátérek, midőn feliratából fogok egyes részeket idézni — hogy a kormányok az 1868 : LXIV. t.-cz.-ben nyelvi szempontból megállapított rendelkezéseket részben megváltoztatták. Ha a t. képviselőtársam és minden honpolgára ennek az országnak, tartozzék bármely nemzetiséghez is, az 1868 : LXIV. t.-cz. létrejövetelét, az országnak akkori kulturális helyzetét, nyelvi viszonylatait figyelembe veszi, akkor be kell, hogy lássa azt, hogy az 1868 : XLIV. t.-czikkben ad hoc történtek csak rendelkezések, melyek a honpolgároknak megértési és megérthetési helyzetét akarták könnyíteni és biztosítani. Midőn a magyar állam a maga erősségében, expanziójában kibontakozni kezdett, midőn a magyar államnak kulturális, gazdasági, forgalmi viszonyai erősbödtek és bővültek, akkor már lassanként megszűnt az a szükségesség is, hogy itt úgyszólván külön nyelvi határok állíttassanak fel. Az 1868 : XLIV. t.-cz.-ben körvonalazott — mondjuk — nyelvi használhatóság akkor az életnek egy szükségessége volt, de az élet szükségleteinek megváltozásával a kormányok tör-
