Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.

Ülésnapok - 1906-459

128 45.9. országos ülés 1909 október 12-én, kedden. életnek az alelnöki fizetések rendszere. Nem azt mondom ezzel, hogy elitélni való dolog, ha valaki magasabb jövedelemre törekszik, ha valaki jövedelmét szaporítani akarja, sőt ezt magát a legszükségesebb, a leghasznosabb törekvésnek találom, mert az egyesek jövedelmének emelkedése által emelkedik a nemzeti jövedelem és emelkedik a nemzeti vagyon. De e szempontból én esak azt a jövedelemszaporítást tartom értékesnek, a mely uj javak termeléséből, a nemzeti vagyon gyarapodásából származik, nem pedig azt, a melyet ugy szereznek meg egyesek, hogy az ország pénzéből több fizetést utaltatnak ki maguknak, sőt egyenesen veszedelmesnek tartom azt az irányt, a mely az ország pénzének könnyelmű osztogatásával akar egyesek számára magasabb jövedelmet biztositani. (Helyeslés balról.) Egy másik argumentum az alelnöki fizetések mellett az volt, hogy az alelnökök munkát végeznek, azt pedig senkitől követeim nem lehet, hogy ingyen munkát teljesítsen; különösen nem követelheti ezt a magyar törvényhozás. Erre egész röviden csak annyit felelek, hogyha nem is emlegetjük a nobile oflicium régi magasztos magyar elvét, hanem ha esak kalmárszellemben mérjük a teljesített munka fizetését: ebben a parlamentben az alelnöki állások egyike sem jár több munkával, mint a mennyit a képviselői fizetés ellenértéke fejében minden egyes képviselőtől megkövetelhetünk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hiszen rendes tárgyalások esetén a pénzügyi bizottság elnöke sokkal erősebben van elfoglalva, mint akármelyik alelnök ; ebből tehát az következnék, hogy őt is díjazni kellene külön munkájáért. Hogy kivételesen egy obstrukczió, vagy sürgősségi tárgyalás esetén az alelnököknek egyszer-másszor esetleg nagyobb munkájuk van, mint normális időben, ez még nem indokolja egy állandó magas díjazás felvételét, különösen nem nálunk, a hol állandó és jogosult a panasz, hogy fizetéses állások létesítésében már régen túlmentünk a megengedett határon, mert fizetéses állásaink száma az ország gazdasági erejével immár egyáltalában nem áll arányban. Nem mondom, hogy épen a két alelnök fizetése fogja megbillenteni az ország gazdasági mérlegének egyensúlyát, de ha valakinek, ugy a képviselőháznak kötelessége elsősorban az, hogy ilyen nehéz pénzügyi viszonyok közt példát mutasson a takarékosságra és előljárjon a fizetéses állások megszüntetésében. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Különösen nem tartom megengedhetőnek, hogy ilyen magas összegű fizetést húzzanak a ház egyes tisztviselői ebben az országban, a hol az ország tisztviselői évtizedes munkásságuk után is csak oly kevesen jutnak abba a helyzetbe, hogy egész életük munkájának, egész munkaerejüknek teljes feláldozásáért ehhez hasonló fizetést kapjanak. (Igazi ügy van! a szélsőbaloldalon.) Még azt az argumentumot is hallottam az alelnöki fizetések mellett, hogy azokat a demokratikus érdekek követelik, mert ha eltörölnék, akkor szegény ember nem juthatna a képviselőház alelnöki székébe, mert az csak gazdag embernek lehetne lehetséges. Ebből én azt látom, hogy az a szegény demokratizmus is eljutott oda, a hol a liberalizmus van, hogy t. i. minden képzelhető álláspont számára felhasználják jelszónak, argumentumnak. A liberalizmus volt a szabadelvű pártnak negyven esztendőn keresztül mindenre megfelelő argumentuma ; a liberalizmus követelte az Ausztriával való gazdasági közösséget, a liberalizmus követelte az osztrák érdekek és akaratok előtti feltétlen meghódolást és a liberalizmus követelte mindazt, a mi rosszat a szabadelvű párt negyven esztendő alatt cselekedett. Mondhatnám, hogy az a liberalizmus valósággal egy »argumentum für Alles« volt a szabadelvű párt kezében. Most ugyanide jutott a demokratizmus. Én hallottam már ebben a házban a demokratizmusra hivatkozva követelni a képviselői fizetések felemelését; hallottam a demokratizmus elvei alapján indítványozni azt, hogy a képviselők fizetése végrehajtásokkal lefoglalható ne legyen, most pedig azt hallom, hogy a demokratizmus követeli azt, hogy a képviselőház alelnökei a demokrata egyenlőség nevében külön fizetésekkel különböztettessenek meg a többi képviselőktől. Ha ez igy megy tovább, akkor, azt hiszem, megérem, hogy a muszka czár czivillistájának felemelése mellett is a demokratizmus jelszavával fognak argumentálni. (Ugy van ! Derültség balfelől.) Azt hiszem, hogy a ki szegény ember, az az ő szegénységéhez mérten szokta berendezni életviszonyait (Ugy van!) és a ki szegény ember mint képviselő meg tud élni a maga szegénységében, az épen ugy meg fog élni szerény viszonyai közt akkor is, hogyha a ház bizalma őt az alelnöki méltóságra emeli. (Élénk helyeslés a báloldalon.) És azt hiszem, hogy a demokratizmusnak nem az a követelménye, hogy egyeseknek kivételes magas fizetéseket biztosítson, hanem azt követeli a demokratizmus minden egyes állampolgártól, hogy viszonyaihoz mért szerénységgel rendezze be életviszonyait. (Helyeslés a baloldalon.) Ezek után én a magam argumentumait az alelnöki fizetések eltörlése tekintetében folytatni akarom, (Halljuk!) de méltóztassék megengedni, hogy a t. képviselőháznak emlékezetébe idézzem azokat a hatalmas argumentumokat, a melyeket az 1904. évi vitában a képviselőház ellenzéki pártjainak szónokai az alelnöki fizetések eltörlése mellett felhoztak. (Halljuk!) Mezőssy Béla képviselő ur, a függetlenségi párt szónoka az alelnöki fizetések eltörlése mellett nagyon helyesen, az alelnöki állás függetlenségének megőrzésével argumentált. Azt mondotta, hogy azért nem szabad az alelnököknek fizetést adni, hogy a kormánynyal, a hatalommal szemben függetlenségüket, joártatlanságukat annál inkább megőrizhessék. (Helyeslés.) Az ő rövid beszéde mellett hosszasabban s talán erősebb argumentumokkal kelt ki az alelnöki fizetések ellen Rakovszky