Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.
Ülésnapok - 1906-442
116 U2. országos ülés 1909 márczius 19-én, pénteken. kitüntetett összes mennyiség természetben és tényleg kitermeltetik is, még akkor sem fogja ezen szükségletet és különösen nem Erdély délkeleti részének szükségletét fedezni. Indokolásául ezen aggodalmamnak felhozom azt, hogyha eltekintenénk is magától a waggonhiánytól, a melyet a kereskedelmi kormány ugyan megfeszített erővel igyekszik pótolni és ha e pótlást a gazdasági önállóságnak, valamint a gazdasági önállóságra való törekvésnek nyomában fejlődő nagyipar növekedő szükségletei fel nem is emésztenék, még akkor is tekintettel arra, hogy részben a balesetek, részben pedig a természetbeni kopások által magának az eddigi mennyiségnek kicserélése is tetemes kvantumot felemészt; át kell látnunk azt, hogy hosszú időn keresztül a waggonszükségletnek nem elenyésztetéséről, hanem legfeljebb a status quo fentartásáról beszélhetnék. De mondom, ha ettől eltekintenénk is, magának a petrozsényi bányászatnak nehézkes volta, különösen pedig ennek a fővonaltól való távolsága és az odavezető pályának nehéz hegyipálya jellege — a mely különösen Pujtól Petrozsényig terjed — lehetetlenné fogja tenni, hogy a javaslat szerint tervelt mennyiség, ha kitermeltetnék is, kellő időben és kellő módon forgalomba hozható legyen. Jóllehet, a mélyen t. pénzügyminister ur e tekintetben a beruházásoknál messzemenő intézkedéseket tesz, mégis bátor vagyok ráutalni arra, hogy a mikor abban a petrozsényi szénmedenczében még csak a Brassói bánya- és kohórészvénytársaság az Urikányzsilvölgyi társulattal bányászott, s körülbelül 3—4 millió métermázsa szenet hoztak forgalomba, már akkor is bizonyos nehézségekkel küzködött ennek lebonyoütása. Azóta, a mint a javaslat indokolása is kifejezi, a forgalom 15 millióra emelkedett. Ha most maga az állami kincstári bányászat még 10 millió mennyiséggel nehezedik ugyanerre a nehézkes hegyijiályára, ugy vélem, hogy ebből a forgalmi zavaroknak olyan tömege fog kifejlődni, a melyet csak mélységes áldozatokkal és akkor is csak nagyon tetemes hosszú idő alatt leszünk képesek orvosolni. De másfelől magamnak is aggódnom kell a felett, hogy ez a 10 millió métermázsa további termelés kitermelhető lesz-e, mert hiszen egyebektől eltekintve, a mint a javaslat indokolása is kifejezésre juttatja, legkevesebb 6—10.000 munkáskézre lesz szükség . . . Wekerle Sándor ministerelnök: Többre, sokkal többre! Ferenczy Géza : . . . legkevesebb ennyire, hogy a mai viszonyok között ezt a munkásmennyiséget honnan tudjuk előteremteni ? Es ha elő tudjuk teremteni, akkor is nem a magánvállalkozások terhére tudjuk-e előteremteni ? Én tehát ebben is bizonyos nehézséget, sőt csaknem legyőzhetetlen nehézséget látok. Ha pedig akár a munkásmennyiség biztosítása, akár a forgalmi útvonal rendbehozatala hosszabb időt vesz igénybe, ezt sem a napi szükséglet, sem pedig a gyáraknak folytonos üzemben tartása nem tudja és nem lesz képes bevárni, a minek természetszerű következménye különösen hazánk délkeleti részén egy megfelelő krizis lenne. t r j Ennek illusztrálására legyen szabad rámutatnom már most ä brassói kereskedelmi és iparkamara 1907-ik évi jelentésére, a mely kidomborítja, hogy bár Brassó vidékén gyönyörűen fejlődő ipar van, a mely különösen czukorban, kőolaj finomításban és posztóban Romániába és a Balkánra gravitál, ezen gyáripar a mai viszonyok közt is egyenesen rabszolgájává minősült a petrozsényi szénbányának. Mindezeket fel kellett hoznom azért, mert az állami szénbányászatnak teljesen elismert nagy előnyei mellett van egy hátránya is, nevezetesen az, hogy az állami intenzív szénbányászat előbbutóbb a kisebb bányavállalatokat likvidáczióba kergeti. Ez természetszerű következmény, mert tőkeszegény ország vagyunk és az a kisebb tőke a nagyobb állami tevékenységgel nem versenyezhet. Nem kívánom fejtegetni azt, a mit a mélyen t. pénzügyminister ur a közérdek szempontjából kétségtelenül igen helyesen felemiitett, hogy az állami akczió az ár bizonyos csökkenését fogja eredményezni, de meg kell emlitenem, hogy ez magára a termelésre bizonyos depresszív hatást fog eredményezni. De eltekintve ettől, rá kívánok mutatni arra, hogy a ma is meglevő munkaerő önmagától fog magánüzemből a kecsegtetőbb helyzetet és nagyobb biztonságot nyújtó állami szolgálatba vonulni, sőt maga a szakvezetés is, a mely nem kisebb jelentőségű a bányászatnál, szintén a közfelfogásunk szerint nagyobb nyugalmat, kevesebb koczkázatot és mindenesetre nagyobb dekórumot nyújtó állami alkalmaztatást fogja felkeresni. Ehhez járulnak természetesen azok a szocziális igények és ezeknek talán tulfejtett mértékben való kielégítése, a mely nagyrészben törvényhozásilag elrendeltetett; mindezek oly súlyos teherképen fognak a magánvállalkozásra nehezedni, hogy azt elviselni azok nem lesznek képesek. Hogy pedig ez részemről nem festett rémlátás, ennek illusztrálására vagyok bátor rámutatni az 1870-es években teljesen hasonló körülmények közt és módon megindult állami vasbányászatra, a mely a magániparra ugyanezen hatással járt és a mely a vasérczekben nagyon gazdag Székelyföld egyedüli vasgyárát, a fülei vasgyárat rövid időn likvidáczióra kényszeri tette. Ha pedig ez az eredmény bekövetkezik, akkor az állami üzemek a termelésnek nem szaporulatát, hanem a szükséglethez viszonyítva legfeljebb a status quo fentartását fogják biztosítani. E status quo pedig hazánk délkeleti részének szempontjából erős veszély jellegét viseli magán. A petrozsényi szénbánya szénmennyiségét ugyanis elsősorban magának az Alföldnek gyára.-