Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-431

Í31. országos ülés 1909 márczius 3-án, szerdán. 391 ugyan, de azt elérni képesek nem leszünk. Ez az oka annak, hogy én azt az 5 és 4%-ot nem tekintem olyannak, a mely ellen ne lehetne argumentumokat felhozni akkor, midőn egy jövedelmi adóztatásra térünk át. A százalék megállapításánál czélom csak az lehet, hogy a százalékot annyira mérsékeljem, hogy ott, a hol az a valódi jövedelemre alkalmaztatik, az túlságosan bénitólag ne hasson és valami nagy aránytalanságot a megadóztatásban elő ne idézzen. A mi Vázsonyi Vilmos t. képviselő urnak inditványát illeti, hogy egy progressziv adóra térjünk át a kereseti adónál, ez ellen elvileg nem emelek kifogást. Az 1893-ban előterjesztett első memorandumomban persze talán szintén magasabb tételeket állitottam fel, mert az is egy kiindulási pont volt, a mely bizonyos tekintetben alku tárgyát képezte volna. Ez a memorandum a kereseti adóra nézve is a progresszióra volt fektetve. (Helyeslés.) Egy kis különbség azonban van. Akkor az az idea lebegett szemeim előtt, hogy lehetőleg a IV. osztályú keresetadónak tételeit a III. osztályú kereseti adóra is alkalmazzam. Akkor a jövedelmi adó ezen nemének behozatala még egészen uj dolog volt és az európai államokban nem volt gyakorlatilag alkalmazva. Akkor én nem mertem ilyen messzemenő százalékig menni, mint most, a midőn remélem, hogy a jövőben még messzebbmenőleg fogja a törvényhozás ezt alkalmazni, hogy ha a jövedelmi adók egyidejűleg vagy időközben mérsékeltetnek. Akkor én 3%-os jövedelmi adóra gondoltam, mint maximumra, a mely nagyon természetesen a progressziv adóalapra nézve a kereseti adónál nem foglalhatott volna helyet. Jól méltóztatott állítani a t. képviselő urnak, hogy engem főleg ez tart vissza. Akkor is a progressziv adót ugy állapítottam volna meg, hogy a megelőző kisebb tételekre nézve mindig a kisebb adótételek maradjanak és csak a többletre nézve fizessék a több adót, ugy, hogy egy 15%-os látszólagos kulcs felelt volna meg a 10%-os adókulcsnak. Ezt csak a példa kedvéért emiitettem fel. Én még sem merem ajánlani a progressziv adó emelését, mert ha nem merem remélni, hogy a jövedelmi adóztatás alkalmazható lesz arra, hogy a valódi jövedelmet kipuhatolja, még kevésbbé merem remélni -azt, hogy ha egy magasabb jövedelem kipuhatolására egy magasabb adókulcsot alkalmazok, ezt a czélt el fogom érhetni. (Ugy van !) Ez tart vissza engem ennek alkalmazásától, de visszatart ettől más is. (Halljuk! Halljuk!) A községi szolgáltatások szempontjából ez az általános kereseti adótörvény azt az elvet mondja ki, hogy községenként történjék az adó megállapitása. A községi pótlék miatt van az, hogy ezek az elkülönitések ne utólag, adminisztrativ utón, — mert a mi judikaturánknak ehhez kevés hozzászólása van, hisz jogorvoslat kevés van, — hanem az adóidvetésnél automaticze állapíttassanak meg. Lesznek esetek, midőn nem összefüggő jövedelemről lévén szó, különböző bizottságok fogják az adót megállapítani. Akkor, a midőn az adót különböző bizottságok állapítják meg és a mikor az egyéni jövedelem a maga összességében figyelembe nem vehető, a progresszivitás nem alkalmazható. Ellene szól a progressziv kulcsnak az is, hogy igen bajos egy pár olyan jövedelmet, a melynél a személyes tevékenység a fő, progresszive megadóztatni, miután a progressziónak igazi jelentősége ott van, a hol az egyénnek összjövedelmét vehetem figyelembe, nem pedig egyes kiszakított kereseti forrásoknál. Ezek azok az indokok, a melyeknél fogva én az eredeti javaslatnak álláspontjára helyezkedem. Megjegyzem azonban, hogy lényeges újítások foglaltatnak ebben a javaslatban. Először is az, hogy eddig az adókivetésnél az adókivető-bizottságok nem szállhattak alá a minimális tételekre. Most meg van engedve, hogy már az adókivetőbizottság leszállhat a minimális tételekre, a felszólamlási bizottság pedig egyáltalában nincs korlátozva a leszállításban. A hol pedig ilyen tág tere nyilik az apprecziácziónak, ott az egyén viszonyainak figyelembe vételével igazságosan lehet megállapítani az adót. Ámde bizonyos progreszszivitás van ebben is. A progresszivitás abban rejlik, hogy a nagyobb házbért, nagyobb üzletbért fizetőknél magasabb skála mellett fog a lakbér számításba vétetni, mint a kevesebbet fizetőknél. Ez is progresszió. A házosztályadónál megvan a progresszió, a mennyiben különböző helyek szerint a demokratikus különbözet is megvan. Megengedem, annak is lenne jogosultsága, hogy disztingváljunk a lakbér és üzletbér tekintetében a nagyobb és kisebb városok között, a mint megvan ennek a jogosultsága a házadónál is. Egyet azonban meg kell jegyeznem. A mikor látom azt, hogy a vidéki házbérek még nagyobb mértékben vannak emelkedőben, mint a fővárosi házbérek — ez kifejezésre jutott akkor is, mikor a tisztviselők házbéreit megállapitottuk — ha ilyen gazdasági jelenségekkel találkozunk és azt látjuk, hogy a vidéken annyira emelkedő a házbér, akkor, bocsánatot kérek, annyira differálni, hogy azt még nagyobb adó alapjául vegyük, nem tartanám méltányosnak. Méltóztassék elhinni, hogy lehetetlen egy kivetési eljárásnál, mely arra van alapitva, hogy komolyan foglalkoznak az önadóztatás elvénél fogva az érdekeltek azzal, hogy kipuhatolják a valódi jövedelmet, s így állapítsák meg az adó nagyságát, igen bajos ott a törvényben olyan korlátokat szabni, a melyek azután minduntalan a bizottságokat egy vagy más irányban megkötik. A lelkiismeretes megállapítás a bizottságok feladata. Az önadóztatás a lehető legszélesebb mértékben keresztül van vive, olyan mértékben, mint egy államban sincs az önadóztatás elve ennyire keresztül vive, s ezt az erkölcsi érzést ha általában az adózók körében nem is tudjuk felkelteni, anynyit mindenesetre el tudunk érni, hogy az adókivető bizottságok arra a magaslatra helyezked-