Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-430

360 Í30. országos ülés 1909 és kételyek támadnak, mert valósággal ugy áll a szituáezió, hogy a minister ur rekompenzálja a kincstárt a kereseti adóban oly előnyért, a melyet a tőkekamatadóban a pénzintézeteknek nem adott meg, sőt nem ad meg akkor sem, ha 5%-ra szállítjuk le a kulcsot. E tekintetben azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy igen kiváló közgazdászra, Wekerle Sándor pénziigyminister úrra hivatkozhatom, a ki mint méltóztatott hallani, maga mondta, hogy olcsóbban fognak pénzt kapni, tehát olcsóbban adhatnak, Ö maga is állitj a tehát, hogy ez az adósokra fog kedvezményképen áthárulni, ha pedig az adósokra hárul át, akkor lehetetlen, hogy oly kedvezmény legyen, a melyet a pénzintézetek maguknak tartanak meg. Valósággal ugy áll a dolog, hogy szó sincs kedvezményről, olyanról, a mely a pénzintézetek javára szolgál, szó sincs aclóleszállitásról, szó sem lehet előnyről. De ne méltóztassék ebben ellentétet látni. Ne méltóztassék mondani, hogy ime így beszél, igy nyilatkozik a kitűnő közgazdász Wekerle Sándor, viszont igy cselekszik a kitűnő pénziigyminister, Wekerle Sándor. Ezt nem bifurkálom, mert a dolog másképen áll. A pénzügyminister ur jól tudta, hogy ha a kercsctadóba és jövedelemadóba bevonja a pénzintézeteket és a tőkekamatadót nem szállítja le, akkor mivel a pénzintézet időnként átháríthatja összes adóit az adósokra végeredményben a hitelt drágítja meg; azért akart elvenni valamit a tőkekamatadó súlyából, s nem azért, hogy az intézetek terhén könnyítsen, mely utóbbinak növeléséről más utón atyailag gondoskodik. Igy festenek a maguk valóságában azok a kedvezmények, a melyeket a pénzügyminister ad; ez a reális világítás, nem pedig az, a mit a pénzügyi bizottság látott. Ezek után megmaradok a mellett, hogy a tőkekamat leszállítása időnkint a betevőnek, túlnyomó esetben az adósnak javára esik. Már most attól fél a pénzügyi bizottság, hogy a betétek nagyon el fognak szaporodni. (Mozgás.) Azt hiszem, ez az aggodalom ez idő szerint nem aktuális. De a XIX. század közepén az angol és franczia közgazdasági irók hasonló gondolatot hangoztattak, de a mikor látták, hogy a világ gazdasága hogyan fejlődik, mily óriási expanzió van, akkor ezt mint elavult tételt elejtették. De seholsem igyekeznek a betétek felgyülemlését tőkekamatadóval akadályozni. Erre eset nincs. Próbálták limitálni az egyes betétek összegét, hogy pl. 1500 franknál nagyobb betétet ne lehessen elhelyezni, viszont mivel a külföldi takarékpénztárak hivatása és története is más, kényszeritették őket, hogy állampapírokat vásároljanak. Nálunk is vannak ennek a felfogásnak elméleti szószólói. Én magam is azt tartom, hogy helyes, hogy takarékpénztáraink mobilitásuk érdekében bizonyos mennyiségű értékpapírokat tartalékba helyezzenek, de óvakodjunk minden túlzástól, mert hiszen, tudjuk, hogy nekünk külföldi hitelre van szükségünk, ezt pedig múrczius 2-án, kedden. máskép, mint állampapíroknak, zálogleveleknek és kölcsönkötvényeknek külföldön való elhelyezésével importálni nem lehet. Es azon hiteligények, melyek különösen a vidéken, főkép a mezőgazdaság köréből jelentkeznek, miből nyernének tulaj donkép kielégítést, ha ezeket a betéteket a pénzintézetektől elvonják, vagy ha ezek, mondjuk, értékpapírok alakjában hevernek az intézetekben ? Hiszen akkor az történik, hogy ezek a vidéki hitelintézetek és velők a vidéki hiteligények még fokozottabb mértékben lesznek kiszolgáltatva egyes középponti pénzhatalmasságoknak. Kérdem én azonkívül az ilyen eszmék lanszirozóitól, hogy vájjon hogyan gondolják ők azt, hogy az a vidéki intézet Kovács Pál vagy Nagy János uramék egyébként kitűnő és abszolút biztonságú váltóival menjen külföldre és ezzel hozza haza azon idegen tőkéket, melyekre szükségünk van és a melyeket ide rögzíteni kellene ? Belátható időkig nem lesz más mód erre, mint az, hogy állampapirosainkat, zálogleveleket és kölcsönkötvényeket helyezzünk el a külföldön. Másrészt azt látjuk, hogy Németországban a mezőgazdasági körök tiltakoztak az ellen, hogy a takarékpénztárakat kisajátítsák az állami hitel czéljaira, és ennek eredménye volt azután az, hogy a német takarékpénztárak betétei közül 3 milliárdot jelzálogkölcsönökben helyeztek el, vagyis körülbelül a betéteik egy negyedrészét. Van azonban egy másik veszedelem is, a mint az a legutóbbi időben jelentkezett. Ez az, hogy pl. 1907-ben a berlini takarékpénztár egyedül 10 millió márkát veszitett különböző befektetési értékek árfolyamán. Az osztrák takarékpénztárak közül többen elvesztették egész árfolyam-tartalékukat, 2—3 évi jövedelmüket. Hát itt sem minden fenékig tejfel, és nem szól a mellett, hogy túlzott mértékben szorítsuk intézeteinket értékpapírok vásárlására. (Helyeslés.) T. képviselőház ! A pénzügyi bizottság hivatkozik arra, bár én nem látom az összefüggést, hogy a vidéki j)énzintézeteknek reformjával kell foglalkoznunk, illetve azt mondja, hogy a vidéki pénzintézetek alapos reformra szorulnak. Ez egy olyan kérdés, mely széles köröket érdekel, én is ugy látom, hogy ezt az »alapos« szót nekünk ugy kell értenünk, hogy csak nagyon alapos megfontolással szabad ehhez a kérdéshez hozzányúlnunk, és nemcsak l'art pour l'art reformot csinálni, hogy épen ilyen reform is legyen. Ettől fázik min: denki, fáznak mindenütt, hol a hitelélet mozgási szabadságának a közérdeket is érintő kérdése iránt helyes érzékkel birnak. Németországban pl. a mostani bank-ankéten is kérdés tárgyát képezte, hogy miféle intézkedéseket kellene tenni olyan intézetekre nézve, melyek betéteket kezelnek, is hosszas tanácskozás és beható megfontolás után azt határozták, hogy egyelőre semmit sem tesznek. Volt szerencsém itt e helyen beszélni egyszer a hitelintézetek reformjának kérdéséről. Ma is azt vallom, hogy az összes érdekelteknek hasznára és