Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-427

268 427. országos ülés 1909 február 26-án, pénteken. delkezése alá vonatnék ez az üzérkezés és mint uzsora büntettetnék és egyáltalában lehetetlenné tétetnék. De a mire ki akarok terjeszkedni és a mire különös súlyt fektetek, az az, hogy a nem iparszerüleg bérbe adott hónapos szobák és ágyak után elért jövedelmet nem szabad házadó, kereseti vagy jövedelmi adó alá vonni, még pedig igen számos és nyomós okból. Itt mindjárt kiterjeszkedni óhajtok arra a közbeszólásra, a mit Polónyi t. képviselő ur ajkairól hallottunk, hogy hiszen a létminimum amúgy is védi azokat a kisembereket, a kik szobáikat és ágyaikat bérbe adják. Erre nézve Polónyi képviselő urat Polónyi képviselő úrral akarom megezáfolni. Épen Polónyi képviselő ur volt az, a ki az általános vitában elmondott beszédében, nézetem szerint igen helyesen, igen ügyesen, igen találóan azt bizonyította, hogy létminimum nincs, az csak mese, az csak papiron van, az tényleg nem létezik. Polónyi Géza: Ez igy van! Mezőfi Vilmos : Ha ez igaz, ne méltóztassék azt mondani, hogy a létminimum megvédi azokat, a kik hónapos szobákat vagy ágyakat adnak bérbe, mert ha nincs létminimum, ezeket sem védi. Én azonban nem mondom, hogy nincs létminimum ; azt mondom : van létminimum, a törvényben van. De ha van is létminimum, akkor sem igazságos, hogy ezek az emberek azért, mert 800 koronáig terjedő jövedelmük vagy keresetük létminimum alatt van, vagyis kereseti és jövedelmi adómentes, akkor, ha egy hónapos szobát vagy egy ágyat bérbe adnak, ezután a jövedelem után, a mennyiben ezzel együtt meghaladják a 800 korona létminimumot, ezen az alapon, ez egyéb jövedelemhez hozzáadatván, már tartoznak nem házadót vagy házbéradót, hanem kereseti vagy jövedelni adót fizetni. Nagy igazságtalanságnak tartom ezt, mert Budapest mai lakásviszonyai mellett nem mondható haszonhajtó foglalkozásnak az, ha egy albérlő két- vagy háromszobás lakásából egy vagy két szobát még albérletbe ad, vagy ha egy szegény ember a szobájába három-négy ágyat tétet be és két vag}^ három ágyat ágyraj ároknak albérletbe ad. Miért nem mondható ez foglalkozásnak és miért nem mondható haszonhajtó foglalkozásnak ? Azért, mert Budapest lakásviszonyainál fogva ezek a szegény emberek, ha a házbéruzsorások — bocsánat a kifejezésért — követeléseinek eleget akarnak tenni, ha egyáltalában fedett helyiségben akarnak lakni, ezt a nagy házbért össze nem hozhatják máskép, csak ha megosztják szobáikat idegen emberekkel, másokkal, a kik valamivel hozzájárulnak az ő elérhetetlen magasságú házbérükhöz. E tekintetben abban a szomorú helyzetben vagyok, hogy kétségtelenül bebizonyítható adatokra hivatkozhatom. T. barátom Bródy Ernő, a ki foglalkozott ezzel a kérdéssel, a ki a főváros törvényhatósági bizottságában ennek a kérdésnek hangoztatója és harezosa volt, tanulmányt irt és ebben a tanulmányban hivatkozik Pikler G}^ula, a fővárosi statisztikai hivatal aligazgatójára, a ki a következő rémes adatokat találta megvilágitandóknak Budapest lakásviszonyaira vonatkozólag. Igaz, hogy ezek az adatok a 1901. évre vonatkoznak, de van módomban az 1906. évre vonatkozó adatokat is idézni, és hog}

7

ha 1901-ben oly szomorúak voltak a lakásviszonyok, a mint azt majd el fogom mondani, akkor ama körülménynél fogva, hogy azóta igen kevés ház épült, ellenben az üres lakások száma nem több ma, mint 302 Budapesten (Felkiáltások a jobbJcözépen: Még annyi sincs !) vagy talán, még annyi sincs, elhiheti nekem a ház és mindenki, hogy e rémületes statisztikai adatok Budapestre vonatkozólag nem javultak, hanem rosszabbodtak. Pikler Gyula, a budapesti statisztikai hivatal aligazgatója, a következőket irja (olvassa): »Az 1901-iki népszámlálás eredménye szerint a főváros népességének csak egyharmad része élt kielégitő viszonj^ok között, vagyis ugy, hogy lakásaikban egy-egy szobára nem esett több három leieknél. A lakosságnak második harmadrésze már kedvezőtlen lakásviszonyok között találtatott; a lakosságnak ez a része négy- és ötödmagával lakott a lakás egy-egy szobájában. A harmadik egyharmad résznél már aggasztóan rossz lakásviszonyokról kell beszélnünk, mert ez az egyharmad rész, számszerint több, mint 200.000 ember, hatod- és még többedmagával lakott a lakás egy-egy szobájában. Ha ezen utóbbi kategóriát tovább részletezzük, ugy azt találjuk, hogy ezen egynegyed millió ember közül 160.000 ember 7—8—9 és 10-ed magával lakott egy szobában, sőt 10.500 embert találunk, kik 11, sőt 15-öd magukkal laktak egy-egy szobában összezsúfolva. Ha már maguk ezen adatok megdöbbentő képet nyújtanak a fővárosi lakosság túlnyomó részének lakásviszonyairól, ugy ezenkívül ezt a képet még egy szempontból kell tekintetbe vennünk. Ezek a tultömött lakások t. i. nem is egyegy családnak képezték, habár szorult, de mégis zárt otthonnak nevezhető hajlékát. Egymástól idegen családok, férfiak, nők, gyermekek laknak vegyesen ezen hajlékokban és az u. n. ágyrajárók száma oly nagy volt, hogy némely munkáskerületben és a város némely munkásoktól sűrűbben lakott vidékein csak a felnőtteket tekintve : minden negyedik férfi ágyraj áró, tehát olyan, kinek sem szobája, sem bútora, de még saját ágya sincs. Az 1906. május 12-én eszközölt statisztikai felvétel szerint Budapesten volt 157.000 rendes lakás, ebből — kerek számokban beszélve — 81.000 egyszobás lakás, köztük 10.000 olyan, a melynek konyhája sem volt, csak egy szoba volt az egész ; és ezért az egy szobáért minimum 300 korona évi lakbért fizettettek azokkal a szegény lakosokkal, a kik konyhanélküli egyszobás lakást béreltek, Azt mondja az 1906. évi május 12-iki felvételről a budapesti statisztikai hivatal igazgatója, dr. Thirring Gusztáv (olvassa) : »hogy a kétszobás