Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-423

425. országos ülés 1909 február 19-én, pénteken. 159 figyelmét az eset ismertetésével igénybe tenni. Ez is csak azt mutatja, hogy a katonatisztek, ba fegyver van náluk, még akkor is, a mikor a legnagyobb hibát követik el, fegyverhez nyúlnak és a fegyverrel szereznek maguknak elégtételt. A katonatisztek személyes kérdéséről beszélvén, a házassági óvadék kérdéséről óhajtok röviden szólni. Sohasem jutott senkinek eszébe az a jiolgári életben, hogy házassági óvadékot biztosítson magának, nem tudom tehát megérteni, hogy a katonai pályán miért követelnek a tisztek részére házassági óvadékot. Minden tiszt birhat annyi belátással, hogy elbírálhatja megélhetési viszonyait, szerény megélhetési igényeit és eldöntheti, vájjon házasodjék-e, vagy sem. Nem szükséges, hogy törvényileg gyámság alá kerüljön és törvényileg biztosíttassák neki házassági óvadék által a megélhetés. A t. minister ur a múlt évben, a mikor e kérdést felvetették, azt mondta, ha jól emlékszem, hogy miért ne követeljen az a hadnagy 60,000 korona házassági óvadékot, mikor egy ügyvéd annál sokkal többet szokott követelni. Hiszen tökéletesen igaza van a minister urnak, hogy van arra eset, hogy egyesek, nemcsak ügyvédek, de mások is, pénzre is néznek a házasságnál. De hogy okvetlenül nézzék, az épen a tiszti karra nézve, a melynek a tisztességre, a becsületre oly sokat kell adnia, sérelmes, nem méltó hozzá, hogy máskép ne nősülhessen, csak óvadékkal. A tiszt éljen meg a fizetéséből, adni kell neki annyit, hogy megélhessen, olyan életmódot kell követelni, hogy a fizetéséből megélhessen, és nem kell tőle urizálást követelni, és akkor felesleges lesz a házassági óvadék. A legénységgel való bánásmóddal sem vagyok megelégedve, mert valósággal sok ezrednél ugy bánnak a legénységgel,, a hogy egyáltalán emberrel bánni nem lehet. Legjobban bizonyítja a rossz bánásmódot az a statisztikai kimutatás, a mely az öngyilkosságokról szól. Sehol a világon annyi öngyilkosság nincs, mint a mi hadseregünkben. A két hadseregben, vagyis, mondjuk, a közös hadseregben, 110 öngyilkossági eset fordult elő, a mely halállal végződött és 68 kísérlet, a mikor az illető felgyógyult. Az egész világon ily kedvezőtlen arány nincs. Ennek oka az, hogy bizonyára sehol oly kíméletlenül a legénységgel nem bánnak, mint épen a mi hadseregünkben. Ezen feltétlenül változtatni lehetne, ha a hadvezetőség ugy intézkedik, hogy az illető ezredparancsnokok, kapitányok, szóval a tisztek sokkal tisztességesebben bánjanak a legénységgel. Farkasházy Zsigmond: Helyes. Pilisy István: A katonaság kiképzésénél legjobban kifogásolom azt, hogy a czéllövészetben nem gyakorolják be kellően és megfelelően a katonákat. A. czéllövészetnél, a mikor néha éles töltéseket kapnak, a mi hadseregünk katonái ugy lőnek, hogy az egyáltalán lövési tudománynak nem is nevezhető. Szerintem nagyon indokolt volna, hogyha akár az iskolákban és pedig nemcsak a főiskolákban, de a népiskolákban, különösen az ismétlőosztályokban a tanulókat a czéllövészetben gyakoroltatnák. Akkor azután, ha az a fiatalember máibizonyos gyakorlattal kerülne be a katonasághoz sokkal könnyebben lehetne fejleszteni nálunk a czéllövési tudományt és akkor háború esetén feltétlenül sokkal több eredményt tudnának elérni. Nevetséges még a kiképzés tekintetében is, hogy például a huszároknál csak a lovaglás tekintetében milyen különböző felfogásokat tanúsítanak. Megtörtént, hogy egy héten Nyíregyházán két, sőt talán, ha jól emlékszem, három parancsnok is jött felülvizsgálni a katonaságot. Az egyik összeszidta a kapitányt, hogy hosszú nyeregben lovagolnak és rövidebbre vétette. Két nap múlva jött egy másik, a ki megint összeszidta, hogy miért lovagolnak ilyen rövid nyeregben és visszatétette a másikat. Szóval az a tiszt még azt sem tudja, hogy mikép nyergeltesse fel a lovat, mert ugy nem nyergeltetheti fel, a hogy ő akarja, hanem mindig azt kell néznie, hogy most ki jön felülvizsgálni és jóformán az egyik felül vizsgálónak külön taníttatja be a lovaglást, a másiknak ismét külön. Az ilyen dolgok, t. ház, nagyon nevetségesek. Még a katonai büntetőtörvénykönyvről és a katonai büntető perrendtartásról akarok szólni, a nélkül, hogy erre hosszasabban ki akarnék terjeszkedni. A minister ur azt mondta ugyan már a múlt esztendőben, hogy a katonai büntető perrendtartás jóformán már készen van, mégis annak daczára, hogy 40—42 év óta sürgetjük, még a mai napig sem került a ház elé. Nagyon fogom kérni a minister urat, hogy nemcsak a katonai büntető perrendtartást, hanem a katonai büntetőtörvényt is, mely egyáltalában nem felel meg a mai felfogásnak, minél hamarabb előterjeszteni szíveskedjék. (Helyeslés balfdbl.) T. képviselőház! Mint már mondtam, én az ujonczjavaslatot el nem fogadom, hanem a következő indítványt terjesztem elő: (Olvassa.) »Mondja ki a ház, hogy az ujonczjutalék megállapításáról szóló törvényjavaslatot a najárendről leveszi és annak tárgyalását az önálló magyar nemzeti bank felállítását tárgyazó törvényjavaslat benyújtása után következő ülésre halasztja.« Azt hiszem, elleninditványom rövid megindokolása csak meg lesz engedve. Mint már beszédem elején kifejtettem, a katonai javaslatokat politikai okokból, főkép a kormány iránti bizalmatlanságból nem szavazom meg, különösen azért, mert a bankkérdés tisztázva nincs. Már tegnap házszabályvita keretében fel akartam vetni e kérdést, a mit azonban akkor az elnök ur meg nem engedett; erről akarok tehát most szólni.