Képviselőházi napló, 1906. XXII. kötet • 1908. deczember 2–deczember 22.

Ülésnapok - 1906-394

394. országos ülés 1908 deczember 16-án, szerdán. 411 tény és keresztény is harczban állott egymással szemben. Nem akarok tehát ezen időkre visszatérni, csak annyit említek, Hogy ama korszakban is, a mikor a török és a magyar mint ellenség álltak egymással szemben, bizonyos rokonszenv és faji együttérzés volt bennük, ugy hogy például a magyarországi végvárakbeli állandó magyar katonaság és a török végvárakbeli hadinép közt bizonyos lovagias bajtársi viszony állott fenn, a melynek nagyon szép emlékeit hozzák napfényre az ujabb levéltári kutatások, a melyek némely tudománykedvelő hírlapba is átmentek, meg is említeni a szerző nevét, Takáts Sándor, a képviselőház irattárnoka az, a ki ezt a korszakot buvárlat tárgyává tette és a török és magyar bajtársi viszonyt, a még háború idejében is fennállott együttérzés és lovagias érintkezés ezen bizonyítékát napvilágra hozza. Tehát akkor is megvolt némi részben e közt a két nemes és vitéz nemzet közt a faji együttérzés és rokonszenv, sok, sok száz és ezer érdekesnél érdekesebb okmányt ismerünk erről a viszonyról. De ismétlem, nem akarok ennyire visszatérni, csak érintem azt, a mit ezelőtt húsz esztendővel mondott nekem az öreg, őszbeborult Aarifi basa kisázsiai kormányzó vagyis anatóliai begler-bég: »Ugy vagyunk egymással mi törökök és magyarok, hogy gyermekkorunkban mint együttnövekedett testvérek összekaptunk, jól elpáholtuk egymást, veszekedtünk, de most hogy megöregedtünk, jól esik. ha egymással találkozunk és szánjuk-bánjuk régi gyermekkori éretlen veszekedéseinket.« így példázta Aarifi basa előttem a török-magyar rokonság régi dolgait és akkori viszonyainkat is; ő maga a legnagyobb szeretettel üdvözölte és gyakorolta a magyar rokonszenvet. Többszöri ottjártainkor állandóan azt a tapasztalatot tettem, hogy a törökben a magyar iránti rokonszenv mindig megvolt. Most is megvan; ők külön választják »Madjaristán«-t, a hogy ők nevezik Magyarországot, a monarchia másik államától. Ismerik a mi faji rokonságunkat, legalább a műveltebb törökök, ugy, hogy sokszor a legkényesebb viszonyok közt elég volt azt mondani valakinek, hogy »magyar vagyok«, már kiderült a török arcza és barátságos arczkifejezéssel üdvözölte a magyar testvért. Ezt a vonzalmat és rokonszenvet nemzetünk iránt tapasztaltam, elkezdve a Yiklizkioszk fényes palotáitól, le egészen a kisázsiai legalacsonyabb török viskókig; mindenütt, minden néposztályban, kezdve az előkelő rendektől, magától az uralkodótól és a kormányzó basáktól, le egészen a török földmivelőig. Magammal is történtek olyan dolgok, a melyeket ha másokkal történtek volna, talán alig hinném el. A mikor pl. maga a Szulejmánie mecsetnek — a legnagyobb mecsetek egyikének Konstatinápolyban — seikje megtudta, hogy egy nagyobb magyar zarándokcsapat tagjai azok, a kik tolongva igyekeztek bemenni a mecsetet megnézni — Törökországban az a szokás, hogy az Isten házába sáros czipőkkel beléjini tilos; azokat le szokták vetni és papucsokat vesznek a belépők, a melyeket ott árulnak az előcsarnokban, — a püspök személyesen kiment ós megkérdezte a tömegtől: »Nem ti vagytok-e azok a magyarok, a kik felséges Urunknak a Padisahnak vendégei vagytok ? Olvastam a hírlapokban.* »Igen,« felelték a magyarok. »Akkor csak menjetek be; nektek így is szabad bemennetek« és azzal bekísérte az egész magyar társaságot a szentélybe, uti öltözetben, a hogy voltak. Pedig ő papirendbeli ember volt, püspök volt és mégis igy nyilatkozott a magyarsággal szemben, holott a legnagyobb ritkaság, hogy egy pap vallási szertartásokra nézve ilyen kivételt tegyen. Nem akarok túlságosan a részletekbe menni, noha még nagyon sok érdekes dolgot elmondhatnék. (Halljuk! Halljuk!) Megemlíthetném, — hogy a történelem során rendet tartsunk —• hogy mikor a török-magyar harezok hosszú idők és mindkét félnek nagy vitézi próbái után véget értek, mindjárt megkezdődtek a magyar szabadságharezok az alkotmány védelmében és tudvalevő, hogy Thököly, Rákóczi, Bercsényi és Zrínyi Ilona, a szabadságharezok legnagyobb hősei, Törökországba kerültek száműzetésbe, részben a szultán meghívására, és nekem mint azon kor történetbuvárának most is hálával és meleg szívvel kell megemlékeznem arról, hogy minő vendégszeretetben részesítette ezeket a bujdosó hősöket III. Achmed akkori török szultán, sőt az akkori egész törökség. Tudjuk Mikes Kelemen rodostói leveleiből, hogy minő jó letelepedő helyet adott nekik Rodostóban, és hogy ugy rendezte el az Úristen, hogy, a török példabeszéd szerint, egy nagy rakás kenyér van valakinek a számára valahol eltéve, azt el kell ott fogyasztani; a mi számunkra a kenyereket az Úristen Rodostóba rendelte és itt fogyasztjuk el, ezen a mi édes-bus lakóhelyünkön.« Bőkezűen gondoskodott a szultán és az akkori török nagyvezérek a legutolsó magyar emigránsokról is, a kik éltök végéig vendégei voltak a török birodalomnak. Legutolsónak maradt közöttük a 116 éves Horváth István, vasvármegyei ember, a ki csak a XVIII-ik század végső éveiben halt el. A török barátságnak és vendégszeretetnek megható jelei voltak ezek, a melyek az ujabb veszedelmes időkben is ismétlődtek, midőn a magyarság virága kénytelen volt ismét török oltalom alá menekülni és akkor is, 1849 végén ugyanazt a vendégszeretetet, ugyanazt a török barátságot és ugyanazt az oltalmat találta meg még a pokol kapui ellen is, a mikor t. i. Oroszország fenyegetőzött és követelte a magyar 52*