Képviselőházi napló, 1906. XXII. kötet • 1908. deczember 2–deczember 22.

Ülésnapok - 1906-393

402 393. országos ülés 1908 deczember 15-én, keddett. Ajánlom a czimet elfogadásra. (Hosszan­tartó élénk helyeslés, éljenzés és taps. A szóno­kot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést öt perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: T. ház! Az ülést újból megnyitom. (Folytonos zaj.) Kérem, méltóztassanak helyüket elfoglalni. Polónyi Géza: T. képviselőház! Félremagya­rázott szavaim értelmének helyreigazítása czimén kérek szót. T. képviselőház! Hálás köszönettel veszem gr. Apponyi Albert t. képviselő urnak és minis­ter urnak nyilatkozatait, hogy alkalmat ad nekem egy nyilatkozat megtételére. Szavaim értelmének félremagyarázása czimén. csak annyi­ban kérek engedelmet szólásra, hogy röviden a következőket mondjam el: Arra a bizonyos manifesztumra vonatkozólag köztem és a t. mi­nister ur közt csak az az eltérés forog fenn, hogy én azt egy királyi ígéretnek tekintettem; ilyen szempontból kezeltem és azt gondoltam, hogy nem lenne felesleges, ha ezek az Ígéretek teljesíttetnének. Ennél többet nem is szándé­kozom mondani. Most rátérek arra, a miért tulajdonképen szót kértem és ez a következő: Beszédemből méltóztattak látni, hogy beszédemen, az én fel­fogásom szerint jogosultan, egy elkeseredés vonult végig, a mely abból származott, hogy én a ministerelnök ur beszédét ugy fogtam fel, hogy ez személyem ellen intézett súlyos táma­dás volt. Gr. Apponyi Albert megmutatta ma, mi az a vitatkozási modor, a melyben lehet a legsúlyosabban érvelni a nélkül, hogy valakit meg kellene bántani. Én nem tagadom, hogy mikor a t. ministerelnök ur beszédének kon­strukeziőját olvastam, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy a t. ministerelnök ur valótlan tények csoportosítása mellett — hogy t. i. én mondok valótlan tényeket — konklú­ziójában erkölcsi jogosultságomat veszi kifogás alá. Mivel gr. Apponyi Albert mai nyilatkozata azt tartalmazza, hogy ilyen személyes támadás nem czéloztatott, a magam részéről kedves kötelességet vélek teljesíteni annak kijelentésé­vel, hogy a beszédem utolsó passzusában mon­dott kifejezésem tárgytalanná vált. Gaal Gaszton : T. képviselőház! Személyes megtámadtatás czimén jiérek szót. T. képviselőház! Én gr. Apponyi Albert t. minister urnak egyetlenegy kifejezésére kívá­nok csak reflektálni, nem azért, mintha avval a legkevésbbé is találva érezném magam, hanem azért, hogy esetleges félremagyarázásoknak elejét vegyem. A t. minister ur azt mondotta, hogy vannak olyanok, — ő lát olyanokat — a kik nemcsak a kormányt, hanem őt is »gyanakvó támogatassak támogatják. A mennyiben ez a kijelentés az én felszólalásomra vonatkoznék. ezzel az odaállitással egészen uj helyzetben látom magam. Idáig az életben mindig csak azzal volt bajom, hogy nagyon őszintén szóltam, (Ugy van!) támogattam valakit vagy nem támo­gattam. Ha tehát valakinek azt mondom, hogy bízom benne, ha nem is megyek tapsolni és gratulálni, annak az egy szónak van annyi értéke, mint igen sok ember tapsának és gratuláló ovácziójának. (Zaj. Mozgás jobbfelöl.) Arról biztosithatom a minister urat és en­nek, azt hiszem, rövid parlamenti szereplésem alatt már bizonyságát is adtam, hogy mikor én megszűnők valakiben bizni, akkor minden te­kintet, minden mellékczél nélkül szemtől szem­ben megmondom azt az illetőnek. Mert akár­hogy leszállok a lelkem mélyébe, és keresem azokat a momentumokat, a melyek engem a képmutatásra vezethetnének, ilyen okot, ilyen czélzatot, ilyen törekvést vagy tervet, a melyet ez által előmozdíthatnék az én életemben, a melynek minden törekvése tiszta, mint a nap­fény, abszolúte nem találok. Azt akartam CLak a miniszter urnak megjegyezni, hogy a mig azt mondom, bízom benne, addig legyen megnyug­tatva, én bizom benne, a mint pedig elkövet­kezik az, hogy bizalmam bármely okból meg kell, hogy szűnjék, azzal a tisztelettel, de egy­úttal férfias őszinteséggel fogom a minister ur­nak az ország szine előtt a szemébe mondani, a mely a népképviselőnek ezen a helyen köte­lessége. Csak ezeket kívántam megjegyezni. Nagy Dezső (szólásra jelentkezik). Elnök: Milyen ezímen? Nagy Dezső: Félreértett szavaim helyre­igazítása czimén. (Nagy zaj és felkiáltások: Nem is szólt! Elnök ismételten csenget.) T. képviselőház! Rendes felszólalásom nem volt ebben a vitában, de egy közbeszólásom volt, a mely félreértetett. (Zaj. Derültség. Halljuk! Halljuk! Felkiáltások: Közbeszólás!) Elnök (ismételten csenget): Csendet kérek! Nagy Dezső: Azért tartom szükségesnek felszólalni, mert az én közbeszólásom az akkor szónokló gróf Apponyi Albert minister ur ré­széről bizonyos félreértésre adott okot. Neveze­tesen midőn a minister ur arról szólt, hogy a bankkérdést nem szabad egyoldalúan párt­kérdéssé tenni, azt mondottam, hogy ez az egész nemzet kérdése. (Zaj.) Ez volt az értelme. Én egész egyszerűen megerősítettem, hogy a bank nem csupán csak a párt kérdése, hanem az egész nemzet kérdése, is, az egész nemzet érdekei csüggnek rajta. Én egyszerűen ennek az elvnek megerősítésére, úgyszólván fenhangon gondolkodva szólottam közbe és ez volt az, a mi félreértetvén a szónokló gr. Apponyi Albert ur által, arra a továbbfűzésére a beszédnek adott okot, hogy ő ezt gyanúsító megtámadásnak tekinti. (Zaj és felkiáltások: Támogatásnak!) Ez is egyike volt a gyanakvó támogatásoknak. (Nagy zaj. Elnök csenget.)

Next

/
Thumbnails
Contents