Képviselőházi napló, 1906. XXI. kötet • 1908. szeptember 22–deczember 1.

Ülésnapok - 1906-380

346 380. országos ülés 1908 >ember 28-án, szombaton, láncz és a sebesülteket a Rókus-kórházba szállitották; ma, 60 évvel később, az estilapokban ugyanazzal a referádával találkozunk, ba sebesülés vagy sérülés történik, a sebesülteket most is a Kókus-kórházba szállítják. A Rókus-kórháznak el kell tűnnie és belyét állami kórháznak kell elfoglalnia, a mely mindenrendű és rangú betegeket befogadjon, mert végre a betegség a gazdagoknak nem privilégiuma, a betegség ellen való küzdelemben a szegényeket, a tehetetleneket kell gyámolitanunk minden módon arra, hogy a mikor az ő munkás két karjuk lelankad, a mikor nem tudnak dolgozni, betegségükben az állam gondozó kezét és tevékenységét érezzék. De ka a közegészségügy terén ilyen viszonyokat tapasztalunk, akkor legyen szabad egy vigasztaló dologról is beszámolnunk. Ez a gyermekvédelem kérdése, a melynek terén Magyarország a kulturállamok sorozatában talán az első kelyen áll; ez megállapítható nemzetközileg is. Nem lehet elhallgatni azt, hogy a gyermekvédelem inicziálása, magának a gyermekvédelmi törvénynek az életbeléptetése Széll Kálmán érdeme. Széll Kálmán törvénye volt az, a mely a gyermekvédelmet Magyarországon meghonosította és ez már pozitív eredményeket is mutat : eredményeket, ugy az államilag szervezett, mint a társadalmilag szervezett védelem terén. A gyermekvédő-liga nem szónokoló, bankettező, ülésező testület, hanem pozitív alkotásokkal és munkássággal igyekszik hivatását teljesíteni. Legyen szabad itt megemlítem, miután igazságszeretetem azt parancsolja, hogy minden idevágó kérdésről megemlékezzem, hogy a magyar községek arról panaszkodnak, hogy a gyermekvédelmi kiadásokat nem bírják el, hogy azok nem állanak arányban egyéb költségükkel. Ez anomália, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy Magyarországon vannak községek, a melyeknek egész évi költségvetése 500 koronát tesz ki. Egy hang (a baloldalon): Nincsen olyan ! ' Bródy Ernő: Lehet, hogy nincsenek Somogyban, de az ország más részén lehetnek. De ha általában minimális összeget veszek, akkor megeshetik, hogy gyermekvédelmi kiadások czimén több kiadása van a községnek, mint az ő egész évi büdzséje. Semmi esetre sem méltányos és helyes, hogy azokra a községekre ilyen nagy terheket rójunk ; aránylagosan és méltányosan meg kellene osztani a terheket. Jól tudom, hogy nem népszerű kérdés, nem népszerű téma, ha e czélra külön gyermekvédelmi pótadót javasolok, de azt hiszem, hogy a dolog megoldása előbb-utóbb másként úgysem lesz eszközölhető, mint egy külön gyermekvédelmi pótadó behozatalával. T. ház ! Csak fotograficze akartam ezeket a viszonyokat érzékeltethetővé és szemlélhetővé tenni. Elhiszem, hogy a belügyminiszter urnak van érzéke a közegészségügyi feladatok és teendők iránt; mindenütt, a hova az ember megy, hivatalos körökbe, vagy orvosok körébe, ezt megerősítik. gánintézetek, de az is igen kevés. Talán kettő van. Egy Budapesten, a szegény sorsú tüdőbetegek gyámolító egyesülete és egy Békés-Gyulán. Összesen két szanatórium van az orzságban, állami intézmény pedig egyetlen egy sincsen. Ha Budapestet tekintem, a hol évenként körülbelül 4000 ember szenved és hal el tüdővészben, ezzel szemben mindössze három kórház van olyan, a mely alkalmas tüdővészesek elhelyezésére. Es ezzel a 4000 tüdővészben elhaló beteggel szemben ezen kórházaknak a befogadóképessége a legminimálisabb ; talán 300 tüdőbeteget tudnak ellátni. Meg kell még említenem azt is, hogy a belügyminiszter ur támogatásával, tudomásom szerint, egy u. n. dispensaire, tüdőbetegek gondozására szóló intézmény létesült a Józsefvárosban a Kistemplom-utczában, a mely igen áldásos és hatásos működést fejt ki. Ez ambuláns tüdőbetgek részére szolgál és kitanítja őket, hogy mit kell tenni az életben. Meglátogatják őket a családjaikban, megnézik, hogy hányan vannak a lakásban, sőt segélyt is nyújtanak nekik. Ezzel az ambulancziával mintegy kézhez kapják a beteget, és őt orvosilag, gazdaságilag, anyagilag és erkölcsileg támogatják. Csakhogy mindezt nagyon kevésnek kell jeleznem, mert tulajdonképpen mégis csak egy disj^ensaire van az országban, a mely viszonyánál és hatáskörénél fogva alig 500—1Ó00 ember dolgát láthatja el. Legyen szabad ez alkalommal, a tüdővészes betegekkel kapcsolatosan, felemlítenem azt, a mit már az előbb is szóba hoztam, hogy magában Budapesten a közegészségügy, daczára annak, hogy az egész országban aránylag javulás mutatkozik, még mindig igen rossz állapotban van. Mert itt van előttem, t. képviselőház, a budapesti kórházakról szóló kimutatás. Budapesten, ebben a nagy városban, a mely közel 1 millió lakost számlál nemsokára, mindössze 9 közkórház von, ezek közül is kettő csak fertőző betegek befogadására alkalmas, a többi pedig általános betegek befogadására használtatik. Ha számba veszem és megállapítom azt, hogy nemcsak budapesti illetőségüeket kell ellátni a kórházakban, hanem idegeneket, és külföldieket is, mert egy közkórháznak az az első szabálya, hogy minden jelentkezőt befogadjon, akkor viszont meg kell állapitanom azt a tényt, hogy Budapesten az egyik kórházból a másikba küldik a betegeket, mert nincsen számukra hely, és az az egyik helyről a másikra küldött beteg egyik kórházban sem talál befogadást, ugy, hogy ebben az országban az utczán járó betegek is terjesztik a baczillusokat, a betegséget és a halált. En ezzel szemben az állani kötelességének tartom, hogy az állam is állítson fel kórházakat. Legyen szabad megemlítenem azt, hogy pl. a Rókus-kórház a város közepén valóságos anomália. Müller Kálmán főrendiházi tag, a Rókus-kórház igazgatója, említi egyik tanulmányában, hogy 1848-ban, a mikor a Lánczhidról egy láncz leszakadt, az estilapok azt írták, hogy leszakadt egy