Képviselőházi napló, 1906. XX. kötet • 1908. junius 5–julius 10.

Ülésnapok - 1906-342

3tä. országos ülés 1908 június 11-én, csütörtökön. 53 önkormányzatnak e téren csak segítő és ellenőrző szerepe lenét. Ezen álláspontból kifolyólag nem hagyhatom figyelmen kiviil azt a körülményt, hogy ezen javaslat azt, a mi különösen állami feladatot képez és különösen állami ténykedés körébe kell hogy vonassék, a járványok kérdését továbbra is önkormányzati vagy pedig mondjuk helyi közigazgatási kérdésnek tartja fenn. Ebből a javaslatból, különösen annak 21. §-ából látom, hogy vannak olyan járványok, melyeknek részbeni gondozása állami feladattá tétetett, ilyen a pestis- és a kolera-járvány ; ellenben más járvány az 1. §. d) pontja szerint tovább is községi feladatnak tekintetik, habár minden, ezen kérdéssel foglalkozó ember előtt kétségtelen, hogy a pestis és kolera áldozatai távolról sem közelitik meg azon áldozatok számát, a melyeket pl. a vörheny, a difteritisz . . . Mezőfi Vilmos: A tüdő vész! Maniu Gyula .* ... és a tüdővész évenként szed. Ezen javaslat tulaj donképen két czélt követ, az egyik az orvosok helyzetének javítása, a másik a közegészségügyi szolgálat tökéletesbbitése. Részemről sokkal szerencsésebbnek tartom azt a megoldást, a melyet ez a javaslat az orvosok helyzetének javítása tekintetében nyújt, mint azt, a melyet a közegészségügyi szolgálat tökéletesbitése tekintetében feltüntet. Habár az az anyagi támogatás, az a fizetés, a melyben az orvosok ezentúl részesülni fognak, nem éri el azt a mértéket, a melyet talán jogosan elvárhatnának olyan emberek, a kik a legmagasabb tudományos intézeteket végezték, de mégis a mi helyzetünkhöz és a múlthoz képest Iá elégi tőnek tarthatjuk. (Igaz ! ügy van !) En az orvosok fizetése tekintetében csak egy kis észrevételt vagyok bátor tenni, hogy t. i. nem tartom méltányosnak a törvény azon intézkedését, mely szerint a helyi pótlékok nem fognak beszámíttatni az orvosok nyugdijába. Ezen törvény intézkedése szerint ugyanis olyan helyeken, hol az orvosok nem keresnek meg a fizetésen kivül magánpraxisukból annyit, hogy abból megélhessenek, ott a közigazgatási bizottság, illetve a hivatott közegek meghallgatása mellett kiüön helyi pótlék adandó, a mely nem vonható vissza mindaddig, mig azok a körülmények, melyek ezen pótlék megadását ajánlották, meg nem változnak. Méltánytalannak tartom, hogy ezen pótlék a nyugdíjmegáUapitásnál számításba ne vétessék. Hisz mindenkinek iparkodnia kell, hogy bizonyos megtakarítást is eszközölhessen, hogy egy kis tőkét is szerezhessen az illető öreg napjaira, családjának és családja jövő fejlődésének biztosítására. Ha most elképzeljük azt, hogy az orvos oly helyre lesz kihelyezve, a hol nem bir kellő mellékjövedelemmel, hogy megélhessen, ott előre feltehető, hogy nem is lesz abban a helyzetben, hogy valamit megtakarítson. Az orvosok fizetésére vonatkozólag azt a megjegyzést bátorkodom még tenni, hogy igen helyes volna, hogy ha a törvény maga lehetővé tenné azt, hogy az orvosok dija, a melyet ezen törvény szerint az egyes betegektől beszedni jogosítva van, az egyes községek által egy összegben megváltható legyen, hogy azután a megváltott orvosi dijat a község mint községi pótadót behajthassa és annak fejében az orvos külön eljárás nélkül fogja a község betegeit ápolni. Méltóztatnak tudni, hogy ez most is bizonyos helyeken divatban van, a hol a körorvosok a rendes fizetésen kivül egy bizonyos összegért vállalkoznak a községbeliek gyógyítására, mely összeg ellenében azután kötelesek ama községben lévő minden beteget gyógyítani. Ez igen okos intézkedés, mert néha jobb anyagi helyzetben lévő ember is kizárólag azért nem kezelteti magát, hogy azt az egy, két, három korona orvosi dijat megtakarítsa. Ha lehetőség adatik a községnek, hogy ezt megtehesse, akkor kisebb mértékben fog előfordulni, hogy egyik-másik községi lakos magát betegségében ne gyógyíttassa és orvosi gyógykezelés hiányában halálozzék el. Igaz ugyan, hogy ezzel szemben azt lehet talán ellenvetni, hogy eddig is megtehette ezt az illető község és ezentúl is megteheti. Megteheti, csakhogy ezen átalányösszeg behajtása nem volt többé községi feladat, hanem magán-kirovás alapján lett a községi lakosoktól behajtva, a mi nagy nehézségekbe ütközött és fog ütközni a jövőben is, az állam pedig ezt elősegíteni, nem pedig megnehezíteni van hivatva. Én az orvosok fizetésének kérdésével nem szándékozom bővebben foglalkozni, mert a mint előre jeleztem, előrehaladott álláspontot látok ebben a javaslatban az orvosok helyzetét illetőleg és abban a reményben ringatom magamat, hogy a mint az állami szükségletek fedezésére rendelkezésre álló anyagi eszközök fejlődni fognak, az orvosok, társadalmunk ezen legszükségesebb tényezői is részesülni fognak anyagi eszközeink teljességének áldásaiban. örömmel üdvözlöm ezt a javaslatot, mert nekem, ki az életben forogtam, nekem, ki a vidéken töltöm életemet, fájdalommal kellett látnom, hogy az orvosok nagy része, kik a legmagasabb tudományos képzettséget szerezték meg maguknak, telve ideálizmussal, kikerültek a községekbe, hogy embermentő munkálkodásukat folytassák és ott 5—6—800 korona évi fizetéssel kellett beérniök, egy minden közlekedési eszköztől távollevő helyen, a városi élet minden kényelmétől és alkalmatosságától megfosztva, találkozniuk kellett e mellett a közigazgatás vezetősége és a közönség rideg elzárkozottságával, mindazzal szemben, a mit közegészségügyi szempontból raczionálisan megkövetelhetett és megkívánhatott volna. E mellett még annak is tanúi voltunk, hogy a községek nem voltak mindig abban a helyzetben, hogy az orvosnak a fizetést megadják és ennek következtében voltak orvosok, kik éveken át nem kapták meg ezen szerény fizetésüket. Mi lehetett mindennek a következése, mint az elfásulás és a nemes ideálizmusnak lassú, de biztos elpárolgása. Ha mindezt figyelembe veszszük, akkor azt aj