Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.

Ülésnapok - 1906-329

90 329. országos ülés 1908 május 21-én, csütörtökön. sokáig lesz kultuszminiszter és gyakorlati tapasztalatai után be fogja látni, hogy az eddigi eszközökkel a nemzeti államot kiépíteni nem lehet — és hogyha ő, a kiben a hazafias irányú magyar egyházak megbíznak, azt fogja nekik mondani, hogy ezt az áldozatot meg kell hozni a magyar nemzeti államnak, akkor azok abba bele fognak nyugodni. (Mozgás.) Utóvégre is, nem ment nagy egyhangúsággal keresztül a polgári házasságról szóló törvény sem, de mégis keresztülment, mert a haza érdeke ugy kívánta. Ebben a kérdésben sem kell okvetetlenül egyhangúságra számitanunk, erős csata árán, de azt hiszem, mégis keresztülmenne ez a kérdés is, mert a nemzeti érdek ugy kívánja, és ha keresztülment és törvény lett belőle, akkor azt hiszem, hogy azok az egyházak, a melyek ma ellenzik, később bele fognak nyugodni. Kérem tehát a t. képviselőházat, hogy az általam benyújtott határozati javaslatot és indítványt elfogadni méltóztassék. Elnök: Kivan valaki szólni? (SenJci sem.) Ha senki sem kivan szólni, a vitát bezárom. Az előadó ur kivan nyilatkozni. Sághy Gyula előadó: T. ház! (Sálijuk! Sálijuk!) Ismét egy olyan kérdés vettetett fel, a melylyel szemben kötelesnek érzem magamat az előadói székből állást foglalni. Előttem szólott t. képviselőtársam felvetette a népiskolákra vonatkozólag az államosítás kérdését. Én elsősorban is annak kijelentésével kezdem e részben felszólalásomat, hogy én, a ki valaha az államosításnak egyik-másik téren igen lelkes barátja voltam, ebből az álláspontból a legutóbbi időkben tett tapasztalatok alapján teljesen kiábrándultam. (Helyeslés.) De nemcsak én, hanem azt látom, hogy igy jártak mindazok, a kik valaha a leglelkesebb hívei voltak annak, igy pl. gr. Andrássy Gyula t. miniszter ur is, — a Id pedig sokkal messzebb ment az államosítás terén mint annak idején mi, a midőn még mint a régi nemzeti párt azok között voltunk, a kik a közigazgatás terén az államosítást pártoltuk ugyan, de azért akkor is az autonómia teljes fen tartásával — mondom, ma az az Andrássy Gyula, a ki akkor velünk szemben foglalt állást, ma — igen helyesen — az államosítás ellen nyilatkozik. Nagyon csodálkozom t. barátomon, hogy ő, a ki a legszélsőbb, legradikálisabb ellenzékhez csatlakozott, a legközelebbi múlt tapasztalatain nem okulva, az államosításra törekszik. Az államosításra a mi viszonyaink között, addig mig egy másik állammal szoros kapcsokkal vagyunk összekapcsolva, a mely állam törekvése, a mint látjuk, folytonosan az, hogy Magyarországot függő helyzetbe hozza magától, sakbantartsa, addig az államosítás minden téren óriási veszedelmekkel jár nemzeti függetlenségünk, nemzeti kultúránk függetlensége tekintetében is. (Ellenmondások és helyeslések.) Édes képviselőtársam, ha ön abban a korszakban élt volna, a melyet én átéltem, ha átélte volna a Bach-szisztémát és látta volna azokat, a mik akkor történtek, akkor láthatta volna, hogy egyedül az egyházak autonómiája, egyedül az oktatás autonómiája volt . gátja annak, hogy ezt a nemzetet még nemzeti jellegéből is ki ne vetkőztessék. A ki látta, hogy mily hatalma volt az ily időben az autonómiának, hogy még az abszolút korszak sem volt képes lerombolni annak ellenállását, legnagyobb elismeréssel nyilatkozhatik csak erről. Hiába kísérelték meg a germanizálást, az megtört a protestáns autonómián és megtört a katholikus felekezetnél is azokban az intézetekben, a melyeknél hazafias szerzetesek kezében volt az oktatás. És a kik az ily intézetnek voltak tanulói, a magam tapasztalásából tudom, tudhatják, hogy a szerzetesek azt mondták, »nem tudunk németül« és igy nem voltak képesek a germanizálást bevezetni az iskolákba. Mily hatalma van nemzeti szempontból az ily autonómiának, azt csak az tudja, a ki ezt a korszakot átélte. De ne menjünk olyan messzire. Azt mondja t. képviselőtársam, hogy a tanítóknak nincs politikai hatalmuk. Igaz, hogy nincs, de ha nem is megyünk oly messzire, menjünk csak a Bánffy-féle választásig vissza. A ki azt átélte, az azt is tudja, hogy az a szegény állami tanitó reszketett midőn szive meggyőződése ellen kénytelen volt a nemzeti irány ellen korteskedni, és mindent elkövetni, mert az a hatalom oly nyomást gyakorolt rá. Akarja-e t. képviselőtársam, hogy ily helyzetbe jusson Magyarország, hogy még a tanitó is, a ki lelkes hivünk esetleg a magyar állam érdeke ellen legyen kénytelen küzdeni, mert különben éhen hal ? Ezt akarja ? Ha ezt akarja, akkor legyen az államosítás híve, de ha nem akarja, akkor álljon el az államosítás követelésétől. (Helyeslések és ellenmondások.) Elvileg nagyon szép az államosítás. Ha független és teljesen önálló állam volnánk, talán én is arra az álláspontra tudnék helyezkedni, habár megjegyzem, hogy akkor is nagy kérdés, hogy a kultúra szempontjából nem előnyösebb-e, nem hatalmasabb tényező-e a verseny a különböző iskolák közt, mint a puszta egyoldalú oktatási rendszer. De mondom, akkor még érteném, fel tudnám fogni. Azt mondja t. képviselőtársam, hogy az 1893-iki és az 1907: XXVII. t.-cz. közt nincs különbség, nincs lényeges külömbség. (Ellenmondás.) Micsoda különbséget mondott. Azt modta, hogy nincs különbség, vagy ha van különbség, hát az nem lényeges. Merem mondani, hogy nagyon lényeges különbség van, mert az 1907: XXVII. t.-cz. nagyon hatalmas eszközöket ad a magyar állami kormány kezébe, a melylyel a magyar államig nenreti eszmét igenis erősen érvényesítheti.