Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.

Ülésnapok - 1906-328

4ö 328. országos ütés 1908 május 20-án, szerdán. hogy nincsen fogas rendelkezésemre, hova a kalapomat tegyem. (Derültség.) És akárhányszor állanak azok a dolgok, a melyeket itt Ballagi Aladár t. képviselőtársam emiitett, hogy asztalhoz nem juthat az, a ki ott dolgozni akarna. Sőt talán meg is fordíthatná valaki ezt a dolgot és azt lehetne mondani, hogy kivételes eset, hogy valaki asztalhoz jusson. De még a szolgaszemélyzet szolgálatkészsége sem épen kifogástalan. El kell azonban ismerni, hogy valamennyi közkönyvtárunk tisztviselői kara olyan végtelen előzékeny mindenki iránt, a ki bárminő komoly czélból oda közeledik, hogy azt sehol a világon szebben meg nem találhatni, menjen bár az ember London, Paris, Berlin, vagy bármely más nagyváros tudományos könyvtárába. A könyvtárkérdés mellett engedje meg a t. ház, hogy egy pillanatra egy statisztikai tényt emlitsek, kvázi kontraszt gyanánt, hogy ezzel is illusztráljam azt, hogy minálunk a múltban nem volt meg az érzék a tudomány jelentősége iránt. Ez a tény a költségvetésbe szorosan tudományos czélokra felvett összegre vonatkozik. (Halljuk! Halljuk !) A magyar állam eddig a magyar tudományos akadémiának 97.000 koronát; tudományos és közművelődési ezélok czimén 175.000 koronát; a Nemzeti Múzeumra 120.000 koronát; a muzeumok és könyvtárak országos felügyelete czimén 140.000 koronát; az ógyallai csillagvizsgálóra 40.000 koronát, összesen szorosan vett tudományos czélra 580.000 koronát adott. Ezzel az 580.000 koronával szemben — nem, mintha lekicsinyelni akarnám, de a jelentőség feltétlenül nevezetes — a szinmüvészetre — a szini oktatást nem is számítva — 1,400.000 koronát ad az állam., vagyis közel háromszor akkora összeget, mint tudományos czélokra. Ez nem lehet vád, tudom, nem is tehet róla senki sem, de a multaknak és tényleges közállapotainknak hü tükre. Abban a perczben, a mikor ezt a talán nagyon is sötét képet merészen megrajzoltam, kvázi kötelességem, bárminő kicsiny pont legyek is, megemliteni, hogy mi ennek az oka, mint képzelem én azt, hogy ezekben változás történjék. A bajok egyik kútforrása, nem hallgathatom el, az egyetemi rendszer. Én nemcsak a mi egyetemi rendszerünket, de általában a nagy európai egyetemi rendszerek egyikét sem tartom valami nagyon ideálisnak. A mienket már egyáltalán nem. A főiskolai oktatásban különben egy bizonyos lehetetlenséget, paradoxont látok. Azt a paradoxont, hogy ugyanazon előadásokkal, ugyanazon tan- és vizsgarendszer szerint, ugyanazok az egyének két olyan heterogén czélra, mint a minő a gyakorlati pályákra való kiképzés és a minők a szakszerű kiképzés valamely tudományszakra: nem képezhetnek ki ifjakat eg)

7

szerre. (Ugy van! jobbfelől.) Ezt a kettőt feltétlenül külön kellene választani. Nem én vagyok az első, a ki ezt megemlítettem. Hiszen annak idején Fenyvessy Ferencz képviselő ur erről egész brosürát irt. De bizonyos, hogy sem a tanár, sem a rendszer és vizsgarend nem lehet olyan, hogy e két czélnak egyszerre megfeleljen. Mit látunk ma ? Az első vád, a melyet kimondani merek, az ifjúságot illeti. A mi ifjúságunk az egyetemeinken divó tanszabadsággal nagy mértékben visszaél. (Igaz I Ugy van !) Határozottan káros a gyakorlati képzés szempontjából az az abszolútnak nevezhető tanszabadság, a mely ma egyetemeinken fennáll. Én ugy képzelek egy egészséges főiskolai reformot, — természetes, csak nagy elv gyanánt emiithetem ezt — hogy abban a főiskolai képzés minden gyakorlati szakra kissé iskolásabb módon történtjék, mint eddig. (Helyeslés.) Kötelező kollokviumokkal, évzáró vizsgákkal, szigorúan szemináriumi jellegű tanítással, (Élénk helyeslés.) lehetőleg — persze, ez nagy áldozattal jár, — csökkentetvén azok . száma, a kikre egy-egv tanárnak figvelmét irányitania kell. Ezzel szemben azoknak, a kik egy bizonyos szakot választottak szakmájukul, a kik egykor arra lesznek hivatva, hogy épen ilyen szakembereket képezzenek és hazánk dicsőségére az emberiséget leggyönyörűbb működésében és az emberi ténykedések koronájának Kohinoor-ja terén : a tudomány terén előbbrevigyék, ezeknek a számára egy olyan oktatást képzelek, a hol abszolút tanszabadság van. Nincsen semmi kötelező vizsga, hanem van egy szigorúan megállapított doktori vizsgálat. A vizsgát magát pedig ugy, olyan modorban képzelem, hogy ott ne kérdezzenek, hogy egyáltalában ne szóbeli vizsgálatok tartassanak, melyek, hacsak nem igen hosszadalmasak, sohasem fogják lényegesen megközelíteni a czélt, — hanem igenis, vitaelőadás formájában gondolom én ezt a vizsgát. (Helyeslés.) Határozottan merem állítani, hogy nincsen nehezebb, de egyúttal igazságosabb formája is a vizsgának, mint a vitarendezés. Igazi szakemberek sohasem tudják jobban megmondan hogy mit tud az, a ki velük szemben ül. mint hogyha azt mondhatják a jelöltnek, hogy válaszszon magának egy tárgyat, a melyet védeni, vagy támadni akar és ők megnézik, hogyan tudja megállani helyét, hogyan védelmezi álláspontját. Ez az egyedüli mód arra, hogy az illető képességei biztosan kitűnjenek. Személyes praxisból tudja ezt minden szakember. Hiszen bármely szakban képzett két ember, ha összekerül és vitatkozik, a vita után mindig mindegyiknek megvan a maga véleménye a másiknak képzettsége felől. És annak, a ki a kettő közül képzettebb, rendszerint helyes is az Ítélete. Igen szomorú statisztikai ténynek találom azt, — megjegyzem, ma a két egyetem közül talán sértés nélkül mondhatom, általánosságban magasabb nivóju a budapesti magyar tudományos egyetem . . . Vlád Aurél : Nem minden tárgyban. Tolnay Lajos : Nem minden tárgyban ; azért mondtam, hogy általánosságban. Hiszen akárhány tárgyat illetőleg magam is az ellenkezőjét