Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.
Ülésnapok - 1906-328
38 328. országos ülés 1908 május 20-án, szerdán. nek a forrása. Ez nálunk a koronája a kulturáüs intézményeknek, s ez magában is elég volna, hogy elriaszsza az embert attól, hogy ilyen vállalatban részt vegyen, annak megírásánál közreműködjék, mert az ember nem tudja, több jót, vagy több rosszat, cselekszik-e akkor, a mikor oda dolgozik. Keresve se találnánk Magyar országon hasonló vállalatot, a minő pl. a Reklám czég kiadmánya Lipcsében. Én a tudományos téren első és íődolognak tartanám azt v hogy bizonyos fokú könyvpiacz keletkezzék. És e téren nem az a fontos, hogy annak a szakszerű nivója azonnal olyan magas legyen, mint a nyugati kulturállamokban, hanem, hogy hozzáférhető legyen. Sajnos, nálunk két ilyen vállalat van, nem ócsárlom egyiket sem, a Magyar Könyvtár és az Olcsó Könyvtár; de mind a kettő csak azt képes kiállítani, a mit Magyarországon el is lehet adni, mert elvégre nem fizethet rá, egyebet pedig mint szépirodalmi műveket, elismerem, becseseket, képtelenek vagyunk a piaczra hozni. Az ismeretterjesztő művek, a melyeket kiadnak, többnyire igen gyenge dolgok, nem is fizetik meg illően a szerzőt, de nem is fizethetik meg; nem is adhatnak ki ilyeneket, csak nagyon ritkán, mutatóba, mert annak kiadása veszteséggel jár. Nagy György: A Radó Antal érdeme a Magyar Könyvtár! Tolnay Lajos: Akadémiánkat szokták csúfolni, mint a mely tulajdonképen a legelső szerv volna, a melyet e téren a kezdeményezés megillet. Ez igen helytelen vád. Sokszor hallottam j>. o. azt a vádat az Akadémiával szemben, hogy annak pályázatai nem tudományos czéloknak, hanem vagy irodalmi, vagy alkalmazott tudományok érdekében állanak. Igaz, hogy ebben nagy aránytalanság mutatkozik, mert a kezemben levő legutolsó Akadémiai Értesítő szerint alig találunk a Semsey-pályázaton és egynéhány kisebb pályázaton kivül tisztán tudományos munkára kiirt pályázatokat, Ez kevés, de erről az Akadémia két okból nem tehet. Először, mert a pályázatok legnagyobb része nem az ő alapítása, hanem egyszerűen reábízott alapítványok, a melyeknek elintézésénél ő csak biró, de másodszor nem folyhat be arra, hogy minő arányban tegyenek alapítványokat az egyes szükséges és érdekkel biró szakok közt a magánemberek. De ha már az alapítványoknál vagyok, megemlíthetem azt a nevezetes tényt is, a mely ugyanolyan szimptoma, mint a minőket eddig elmondani voltam bátor, hogy Magyarországon még a hagyományozások is ugyanezt árulják el; mig a külföldön, nem akarok beszélni Amerikáról, a hol már-már uralkodó szokássá kezd válni, de minden európai államban is a közczélokra hagyományozott összegek meglehetősen tekintélyes része tudományos czélokra hagyatik, eddig Magyarországon majdnem minden nagyobb hagyaték, vagy szoros értelemben vett humanitárius, jótékony czélra van szánva, vagy pedig közművelődési czélra, a mely nem magát a tudományt szolgálja közvetlenül, hanem csak közvetve. Nem mondom, hogy mindig, de aránytalanul nagyobb százalékkal áll ez nálunk, mint bárhol másutt a müveit világon. Hogy ezeket a szimptómákat elmondom, nem kedvtelésből, nem is okvetetlenkedésből teszem, nem is azért, mintha azt gondolnám, hogy ezzel már valami történik. Teszem ezt pusztán azért, mert kötelességet véltem teljesíteni akkor, a mikor egyenesen, őszintén ós bátran rámutatok olyan tényekre, a melyekre csak olyan kisember mutathat reá, a minő ón vagyok, a ki bátran megmondhatja véleményét, felelőtlenségének a tudatában. Én nem ismerem el azt, hogy az analfabéták száma valamely ország közművelődési állapotának determinánsa volna, de még csak főbb determinánsául sem tudom elismerni. Épen ma délelőtt egyik képviselőtársunk, gondolom Nagy Sándor volt, azt mondotta, hogy a franczia háborút Németország megnyerte a német iskolamesterekkel. Én megfordítom a dolgot és azt mondanám, hogy nem a német iskolamesterek győzték le a francziákat, hanem legyőzte a francziákat a 22 német egyetem, mert nem lehet jó iskola ott, a hol nincsen jó tanító, nem lehet jó tanító ott, a hol nincsen jó középiskola, nem lehet jó középiskola ott, a hol nincs jó egyetem és nem lehet jó egyetem ott, a hol nincs magasabb értelemben vett tudományos élet. Én épen azért azt tartom, hogy ha valahol áll, ugy a közművelődés terén áll az a nem egészen szép közmondás, hogy fejétől romlik a hal. Egészen határozottan azt tartom, hogy addig, a mig Magyarországon ezen a téren fel nem támad a kötelességtudásnak bizonyos érzése, a mig nem lesz nagyobb érzék a közönségben a szigorúan vett tudományos kérdések iránt, addig Magyarország nem fogja megközelíthetni a Nyugat kulturállamait, bármilyen lángeszű, bármilyen nagy kötelessógtudásu férfiú üljön is a közoktatásügyi miniszter székében. Én azt tartom, hogy az első eszköz, a melyet a közoktatásügyi miniszter ur megragadhat, az első lépés, a melylyel ezen az utón egyáltalában valamit tenni lehet, egy olyan témára tartozik, a melyről már volt szó, — és pedig szerintem helyesen is lett szóba hozva, de talán nem lett kellő világításba helyezve, azért vállalkozni akarok arra, hogy ezt a témát újból felvetvén, részletesebben kifejtsem: — ez a téma pedig a könyvtár kérdése. (Halljuk! Halljuk!) Ha művelődni akarunk, mindenesetre első előfeltétel a múltnak ismerete, vagyis szükséges az a kincstár, a melyet megszereztek elődeink. E nélkül tudományos élet el nem képzelhető, semmiféle egyéb áldozatokkal sem. Hogy állunk ma ezen a téren?
