Képviselőházi napló, 1906. XVIII. kötet • 1908. április 29–május 19.

Ülésnapok - 1906-324

282 324-. országos ülés 1908 május 15-én, pénteken. tom, t. képviselőház, tapasztalásból, hogy az egyes községek azt a pár forint napidíj at és utazási dijat, a mely ilyen alkalommal kijár, nagyon szivesen megfizetik és szívesen állitják be a költségvetésükbe azon ellenérték ellenében, ha a számadások az előirt szabályrendeleteknek és törvényeknek megfelelően, kellő ellenőrzés alatt fognak elkészíttetni, ugy a mint azt minden modern pénzkezelés feltételezi. Van itt még egy másik kérdés, a melyre bátor vagyok az igen t. belügyminiszter ur figyelmét felhívni. Azt hiszem, hogy ő is nagyon jól tudja, hogy nálunk ez a kérdés még kellőleg rendezve nincsen, ez pedig a szegényügy és az illetőségügy. A szegényügy kezelése, ugy, a mint az a mai alapon rendezve van, kétségtelen szintén mutat némi haladást. A szegényügyTŐl a miniszter ur rendeletileg tényleg gondoskodott, de másrészt olyan igazságtalanságokat teremtett az egységes községek között, hogy míg az egyik község szinte nyög a szegénytartás terhei alatt, addig a másik község, a melynek véletlenül kevesebb szegénye van, úgyszólván minden szegény kiadástól ment. Én tehát ugy az ország, mint a község érdekében azt tartanám czélszerűnek, ha a szegényügyet országos alapon, vagy legalább is vármegyei alapon méltóztatnék rendezni, hogy ezek az igazságtalanságok, a melyek az egyes községeket sújtják, némileg elenyésztessenek. (Helyeslés.) Épen igy állunk az illetőség kérdésével is. Nincsen minálunk egy olyan képviselőtestületi ülés, a melyen legalább egy, de néha két-három illetőségi ügyet ne tárgyalnánk. (Igaz ! ügy van !) És miért van ez, t. képviselőház ? Mert valahány községhez fordulnak illetőségi dologban, az ezt a kérdést iparkodik magától elhárítani és átháritani a másikra, (Helyeslés.) mert az illetőségi kérdéssel rendszerint csak akkor kereskednek, a mikor ennek az ügynek már valami anyagi háttere van. A következménye ennek, t. ház, az, hogy minden község teljes erejével ellenkezik; olyan adatok mennek fel a felettes hatósághoz elbírálás végett, hogy azt a legjobb indulat mellett sem tudja megállapítani, melyiknek van valóban igaza. Mivel azonban valamit meg kell állapítani, sokszor találomra rásózza az egyik községre az illetőséget. A napokban történt épen az én községemben a következő eset. Bejön hozzám lelkendezve a bíró és azt mondja : nagyságos uram, adjon valami tanácsot; nem tudom mit csináljak ; képzelje csak, Bécs-Ujhelyről egy 11 tagú családot tolonczoltak Boglárra, hogy idevaló illetőségűek ; tessék elképzelni, hogy én most 11 embert helyezzek el és etessek itt, mikor se pénzem, se helyem nincsen rá. — Ez a 11 tagból álló család, t. ház, soha Bogláron nem lakott, a családfő apja azonban 35 év előtt Bogláron déli-vasuti bakter volt, (Derültség) ott született a jelenlegi családfő, a ki azonban apjával együtt visszament Csehországba vagy Alsó-Ausztriába és jelenleg Bécs-TJjhelyen laktak ; most pedig mint boglári illetőségűek az egész 11 tagból álló karaván — tolonczlevél alapján — ott ül a község nyakán. pij Azt mondtam csak neki, menjen be a főszolgabíró úrhoz, az majd megmondja, hogy mit csináljon. De összejöttem egy ügyvéd ismerősömmel is és elpanaszkodtam neki, hogy mi történt itten ; ő jogász ember, majd talán tud segíteni a dolgon. Mi sem könnyebb ennél, felelte ő. Azt kérdem, hogyan ? (Felkiáltások balfelől: Visszatolonczolni!) Visszatolonczolni nem lehet őket, t. ház, mert az előírások szerint a község tartozik ott tartani azt, a ki odavaló illetőségű, a mig esetleg meg nem állapittatik, hogy máshová való illetőségű ; és pedig mindaddig, mig ez meg nem történik. Esetleg évekig is. A segítség módja az, felelte az az ügyvéd ismerősöm, hogy adjanak nekik olyan rossz kosztot és olyan munkát, a milyentől megszöknek és akkor tessék őket szökni hagyni. T. képviselőház ! Igaz, hogy a községen ezen az alapon momentán segítve van, de a szegény ügyet ezen az alapon megoldani nem lehet. Az ilyen hallatára a valódi humanizmus önkéntelenül felébred bennünk és arra indít, hogy sürgessük, hogy ezek a kérdések országosan rendeztessenek. Én sem kívánok egyebet. Nem vagyok jogász ember, nem érzem magamat hivatva, hogy ezen a téren másoknak tanácsokat adjak. Legfeljebb megemlítem azt, a mit tudok, kötelességszerűig feltárom a bajt és arra kérem a nálam hivatottabbakat, a miniszter urat és a t. képviselőházat, hogy méltóztassék ezen hibák országos orvoslását eszközölni. Abban a reményben, hogy ez meg is fog történni, a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés. A szónokot számosan üdvözlik.) Gr. Thorotzkai Miklós jegyző: Mezőfi Vilmos! Mezőfi Vilmos: T. képviselőház! A belügyi tárcza széles mezején egy olyan fontos kérdésre vagyok bátor a t. képviseőház figyelmét felhívni, a mely hosszú évek óta sok izben már panaszok, vádak és támadások tárgya volt, de a mely jogos panaszokat és vádakat mind mai napig egyetlen kormány sem orvosolta, legkevésbbé a t. nemzeti kormány. Pedig 1906. június 10-én Magyarország belügyminisztere, gr. Andrássy Gyula az akkor felhozott súlyos panaszokra és vádakra, a melyek a magyar gyülekezési jogtalanságot illették, a következő kijelentést tette (olvassa). »T. ház ! Tekintettel az idő előrehaladott voltára most csak egész röviden kívánok nyilatkozni a beadott határozati javaslatokra. Az egyiket Hodzsa Müán t. képviselő ur adta be. Ez arról szól, hogy a. kormány haladéktalanul terjeszszen elő törvényjavaslatot a gyülekezési és egyesülési jogról. Kérem a t. házat, ne méltóztassék ezt a határozati javaslatot elfogadni. Felesleges ez, mert hiszen mindenesetre be fogjuk azt terjeszteni. Ez az általános programmnak mintegy kiegészítő része«. Ezt mondotta a belügyminiszter ur; majd igy folytatta (olvassa): »Azok a panaszok, a melyeket a t. képviselő urak ez irányban felhoztak,