Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-264

242 264. országos ülés 1908 január 2í-én, pénteken. Ezt a kérdést tisztázni kell. Mert ha megmarad tényként az, hogy egy aktive szolgáló katona miniszter lehet, akkor az alkotmányosságról komolyan nem beszélhetünk. (Zaj és ellenmondás.) Azért mondom, hogy hála istennek, nem igy van, én legalább nem igy olvasom ki a törvényből. De azért kérem a honvédelmi miniszter urat, szíveskedjék a törvény meghatározásához szintén ragaszkodni, hogy nem szolgáló katona, hanem arra az időre, a mig hadügyminiszter, a katonai szolgálat alól fel van mentve, szabadságolva van és nem áll a katonai büntetőtörvónykönyv rendelkezései alatt. A t. ház szives elnézését kell kérnem, hogy másodszor is rátértem erre a kérdésre, de én oly fontosnak tartom ennek tisztázását, hogy e nélkül nyugodt lélekkel, hazafias meggyőződéssel a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot szerintem senki meg sem is szavazhatja. Ezek után rátérek annak megokolására, megérvelésére, hogy a magam részéről a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot miért nem fogadhatom el. A most megszavazott ujonczmegállapitási törvényjavaslat tárgyalása alkalmával, január 17-iki beszédemben, kimutattam azt, hogy az 1907. évi VII. t.-cz. meghozatala óta lefolyt idő oly tényeket teremtett, oly eredményeket szült a politikai életben, a melyek feljogosítottak, sőt köteleztek minket a törvényjavaslat visszautasítására. ISÍem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, s azon áldozatokat felsorolni, a melyeket a kvóta-emeléssel a katonai téren hozott a képviselőház; azokra sem akarok rámutatni, a miket a lefolyt vita során felszólalt képviselősársaim alaposan kifejtettek, hanem uj dolgokra, uj sérelmekre hívom fel a t. ház és a t. miniszter ur figyelmét épen azért, hogy az országnak, a nemzetnek haszna legyen parlamenti vitatkozásunkból, tehát elsősorban oly kérdésekre, a melyeket egy kis jóindulattal, egy kis emberszeretettel, egy kis ügybuzgósággal még a mostani átmeneti idő alatt is orvosolni lehet. Azt hiszem, mindnyájunknak elsősorban arra kell törekednünk, hogy ezek a viták ne maradjanak meddők, hanem az ezekben résztvevők felszólalásai termékenyítő erővel birjanak a kormányzat politikájára, uj eszméket, nj gondolatokat adjanak, rámutassanak egyes elrejtett sérelmekre, a miket a magasból, a kormányszékekről nem lehet meglátni, a miket mi, kisemberek, a kik kisemberekkel közvetlenül érintkezünk, jobban meglátunk. Egy ilyen nagy sérelem — azt hiszem, ebben egyetértenek velem — a póttartalékosság intézménye, illetve azoknak a feltételeknek szabályozása, a melyek mellett a póttartalékosi kedvezményt el lehet nyerni. Magát a póttartalékosi intézményt, mint ilyent, már az 1889. évi VI. t.-cz. sérelmünkre változtatta meg, mert az 1868-iki XL. t.-cz. intézkedései a magyar nemzet szempontjából értékesebbek voltak. Én kérem a t. honvédelmi miniszter urat, méltóztassék intézkedni törvényjavaslat beterjesztése által, hogy a régi állapot állíttassák vissza. Állapíttassák meg törvényhozásilag azon póttartalékosok kontingense, kik a »közös« hadseregbe, vagy hogy beszédemben is helyesen fejezzem ki magamat, a magyar hadseregbe, mint az összes hadsereg kiegészítő részébe jutnak, ugy hogy az ezen számon felül maradó rész a honvédséghez osztassák be. A jelenlegi gyakorlat tág keretben határozza meg a póttartalékosok beosztását a »közös« hadseregbe, illetőleg a honvédségbe, s a honvédség egyáltalában nem jut póttartalékosokhoz, vagy nagyon kevés számban. Ezt a gyakorlati élet bizonyítja, méltóztassék a statisztikai adatokat megnézni. A közös hadsereg a maga számára foglalja le őket, s innen van, hogy a honvédtisztek — a mire hivatkozás is történt a bizottságban — nem tudnak maguknak helyes fogalmakat alkotni a csapatok hadi létszámától, hadi keretéről, mert mindig olyan kevés emberrel kénytelenek a gyakorlatokat végezni, hogy igy a kevésről a többre következtetni elméletileg talán tudhatnak, de a gyakorlati életben az első alkalmazáskor már zavarba jönnek, a mi háború esetén végzetes következményekkel járhat. T. képviselőház! Ha kontingentáljuk azt a póttartalékos létszámot, a mely a közös hadsereghez tartozik, akkor tisztában van mindig a honvédelmi kormányzat azzal, hogy mennyi póttartalékosra számithat, azokat az egyes ezredek között megfelelően el tudja osztani, és akkor ez a mizéria, a csapatkeretek szűk voltából származó nehézség, ez a taktikai akadály a jövőben nem fog előfordulni. De a póttartalékosoknál nemcsak ez a sérelem. ííagyobb sérelem, a melyen esetleg még könnyebben lehetne változtatni, az 1889 : VI. t.-cz. 34, §-ának kegyetlen, a mindennapi gyakorlati életnek meg nem felelő intézkedése. Nevezetesen a hivatkozott törvényszakasz meghatározza, hogy béke idején kik lehetnek póttartalékosok. A 32. §. a népoktatási tanintézetek, az elemi és felsőbb népiskolák, a polgári iskolák és a tanítóképző-intézetek tanítojelöltjeit sorozza a póttartalékba, a 33. §. pedig bizonyos örökösödés utján szerzett gazdasági birtokok tulajdonosait. Ennek a két szakasznak rendelkezéseivel most nem foglalkozom, hanem a 34. §- sal, a mely azt határozza meg, hogy béke idején családi viszonyaik tekintetbevételével a rendes szolgálat alól kik mentetnek fel és kik osztandók a póttartalékba. E szakasz rendelkezése szerint a póttartalékba osztandók: 1. a keresetképtelen apának vagy özvegy anyának egyetlen fia, vagy annak nem létében egyetlen veje; 2- az apa halála