Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.
Ülésnapok - 1906-263
263. országos ülés 1908 január 23-án, csütörtökön. 223 Mielőtt vétkeznék az a szegény fiu, mielőtt hibáznék, máris olyan durván, olyan embertelen módon . . . Mezőfi Vilmos: Pofozzák! Nagy György: . .. olyan vérig sértőn szólítják meg, hogy az ellen fel kell lázadnia minden emberséges érzületnek, (ügy van! a haloldalon.) Samassa János: Túlzás! Nagy György: Túlzás? Samassa János: Igen, túlzás. Vannak ilyen esetek, ele ezt általánosságban mondani túlzás. Elnök (csenget) : Csendet kérek! Nagy György: Megjegyzem, nem is azt mondtam, hogy kivétel nélkül igy bánnak a legénységgel. De nagyrészt. A honvédelmi miniszter urat különben már az előbb is kivettem ezek sorából. Szomorú állapot volna, ha mindenki igy bánnék a legénységgel. Én csak azt mondtam, hogy vannak, akik mindjárt a megszólításnál gorombák, akik nem is tudnak emberségesen beszélni. (Zaj. Derültség.) Mint czivil is sokszor elmentem megfigyelni azt a modort, a melylyel a tiszt a legénységgel, az alárendeltekkel érintkezik, s — mondhatom — mindig valósággal felháborodva távoztam a helyszínéről, mert alig lehetett egy megszólítást hallani, a mely emberrel szemben alkalmazható lett volna. Keni azt mondom én, hogy ne legyen szigor és ne legyen fegyelem; hanem hogy az emberi méltóságot a katonákban se gyalázzák meg. (ügy van! Helyeslések.) Akkor, t. képviselőház, a mikor olyan súlyosan büntetik a fegyelemsértést; a mikor egy visszaszólásért olyan súlyos büntetéseket alkalmaznak, kérdezem illik-e, járja-e az, hogy műveltebb ember visszaéljen helyzetével és megsértse embertársának emberi méltóságát akkor, midőn tudja, hogy ha az a szegény ember védekezik és esetleg megtorolja a sértést, rettenetes módon kell meglakolnia. Muzsa Gyula: Felebbvalóját nem szabad megütnie! Nagy György: Azt mondja Muzsa Gyula t. képviselőtársam, hogy r felebbvalóját nem ütheti meg az a közlegény. Én ütésről nem is beszéltem, mert az már túlságosan brutális dolog. Én csak a szóval való sértésről szólottam, mert a ki embertársát jogtalanul megüti, az szerintem nem méltó az ember nevezetre. A ki visszaél a maga hatalmával és bántja azt a szegény, az ő fenhatósága alá rendelt embert, czivilizált társadalomban nem foglalhat helyet. Igenis, ha -heves indulata kitörésének, a perczében hirtelen •megülné azt az alája rendelt egyént az illető, akkor legyen benne annyi belátás, hogy azt a szegény közlegényt higgadtabb perczében meg ;is kövesse. (Helyeslés a baloldalon.) De megütni az olyau embert, a ki nem üthet vissza, ez nem tartozik a hadi erények közé, mert a legfőbb -katonai erénynek épen a gyengék védelmezését tartom. A katona a csatában legyen vitéz és űzze az ellenséget, de ne alárendeltjét, a kit a törvény valósággal rabszolgájává tett. Mezőfi Vilmos: Ott az osztrák tiszt urak szaladnak! Nagy György: Nem akarom ismét Samassa t. képviselőtársamnak azt a közbeszólását provokálni, hogy túlzok, de azt hiszem, hogy annak, hogy egyes tisztecskék oly hamar megfeledkeznek arról, hogy a czivil is ember; hogy oly hamar rántanak kardot és oly hamar ontják a békés polgárok vérét, az az oka, hogy még ma is az az ósdi szokás járja katonáéknál, hogy a katona munkaszerszámát, fegyverét az utczára viszi. Ilyenformán a kovácsnak kalapácscsal kellene járnia és akkor nem rántaná ki ellene olyan könnyen a lajtinant ur a kardját; (ügy van! Derültség balfelöl.) a másik mesterembernek a vésőjével, a harmadiknak a fejszéjével kellene járnia . . . Zakariás János: A borbélynak habbal! (Derültség.) Nagy György : Zakariás János t. képviselőtársam közbeszólására csak azt jegyzem meg, hogy a borbélymesterség is igen tisztességes foglalkozás, ha a borbély nem dolgozik is nehéz fegyverekkel és ha rcég olyan könnyű is az ő munkaeszköze. (Helyeslés.) Muzsa Gyula: Hiszen ellensége vagy a borbélyoknak ! (Derültség.) Elnök: Csendet, kérek! Nagy György : Örvendek, hogy ilyen jó hangulatban találom a képviselőházat, a midőn fel akarom figyelmét hivni arra, a miről Hócly Gyula t. kéjjviselőtársatn többször beszélt és a midőn reflektálni akarok az ő hajlenyirásra vonatkozó figyelmeztetéseire. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Én itt másfajta nyírásról fogok beszélni. Arról, a melyet Bécsben visznek véghez, a hol a felemelt kvóta kettős ollójával megnyírták a nemzetet, és mindehhez önök szavazatukkal hozzájárultak. Orvendeniök kellene, hogy akad még egy-egy ember, a ki nem engedte magát a bécsiek által megnyiratni és legyenek büszkék azokra, a kik még fentartják a függetlenséghez való törhetetlen ragaszkodásukat. (Helyeslés a baloldalon.) A szavak, t. képviselőtársaim, rendesen eszmetársitást szülnek és nemcsak bennem, de igen sok képviselőtársamban is ugyanazt a gondolatot szülte ez a nyírásra vonatkozó megjegyzés, mert több izben mondották nekem képviselőtársaim, hogy valahányszor erről a nyírásról hallanak, mindannyiszor arra gondolnak, hogy bizony megnyírták a magyar nemzetet akkor, midőn a felemelt kvótát meg kellett szavazniuk, akkor, midőn az egyszakaszos javaslatot kellett lenyelniük és akkor, midőn az osztrák hadsereg számára, a melyben a magyar nemzeti szellemnek nyoma sincs, kénytelenek az ujonczjutalékot megszavazni, (Zaj!)
