Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-262

180 262. országos ülés 1908 január 22-én, szerdán. A honvédelmi miniszter ur kegyeskedettt felvilágosítani arról, hogy intézményileg, vagyis irott törvényben nincs meg a katonaságnál a párbaj kényszer. Ezt tudom. Illő is, szükséges is, hogy ne legyen intézményileg kötelező, mert nagyon furcsa dolog lenne, hogy mikor a polgári törvények tiltják, ugyanakkor a katonai törvény a polgári törvényekkel annyira szembe helyezkedjék, hogy a párbajt kötelezőnek mondja ki. Azonban lehet-e tagadni, hogy bár a törvények tiltják, a katonai szellem mégis kötelezően követeli, annyira kötelezően, hogy a köztudatban van az, t. honvédelmi miniszter ur, hogy nemcsak az aktív katonáktól követelik ezt meg, hanem még a tartalékos állományú tiszteket is diszkvalifikálják, ha állítólagos becsületsértésért fegyveres elégtételt nem kérnek. Én azt hiszem, elérkezett már az ideje annak hogy megértessük mindenkivel azt, hogy az ember becsületét senki sem veheti el más, mint az ember önmaga. Mondhatja nekem akárki azt, hogy rabló vagyok, az rágalmaz, ha én rablást el nem követtem ; de az én becsületemet ő azzal e

1 nem vette, mert én azért rabló nem leszek. Ellenben, ha én csakugyan elkövettem a rablást, párbajozhatom én tízszer is, azért rabló maradok. Hát, t. ház, nagyon kényes kérdés ez, mert Luczifer mindig mellettünk áll és mindig a fülünkbe súgja azt, hogy ez a gyávának a beszéde, mert csak a gyáva, a ki fél, az beszél igy. Mindjárt gyávasággal vádolják azt, a kinek van bátorsága, hogy szembe szálljon az előítélettel. En pedig szebbet nem képzelnék, nem képzelnék humánusabb dolgot, mint ha a hadsereg járna elől jó példával. Hiszen a tiszt urakat senki sem fogja gyávasággal vádolni azért, ha nem tudom miféle csekélységért nem rántanak mindjárt kardot és nem követelnek fegyveres elégtételt. Ki fogja arról, a ki egész életpályáját arra alapítja, hogy minden jierczben kész a halállal szembenézni, ki fogja arról feltételezni azt, hogy gyávaságból cselekszik, mert nem áll ki a fegyver elé, nem áll ki azért, hogy hű maradjon egy elvhez. A katona tisztelje meg fegyverét azzal, hogy az csak egy nagy és szent hivatásban, a haza védelmében használja. Én nem azt tartom bátornak, a ki megverekszik, mondják bár azt, hogy a gyávaság beszél belőlem. Én ebbe már belenyugszom, mert kell, hogy áldozatokra szánják magukat egyesek, kell, hogy elviseljék a gyávaság vádját, mert csak ezzel adhatnak példát a társadalomnak. Az igazán humánusan, intelligensen gondolkodó egyén számot fog magával vetni és tisztába fog azzal jönni, hogy nagyobb bátorság kell ahhoz, elviselni egy előítélet terhét, mint megkoczkáztatni testén egy kis folytonossági hiányt. Emlékeztetem a t. képviselő urakat arra, hogy mikor, nem tudom hány évvel ezelőtt, Virchovot, a ki visszautasította a párbajt, e miatt gyávának nevezték, az egész művelt világ felháborodott azon, hogy hogy lehet gyávának nevezni azt az embert, a ki egész életén át a legbátrabb és legnagyobb önfeláldozást tanúsította, a ki, a mikor a pestis, a tífusz, a lepra, a legnagyobb mértékben dühöngött a keleti országokban, odament, hogy ott tanulmányozza azt a betegséget, hogy hasznára váljon az emberiségnek, noha folytonosan, perczről-perczre koczkáztatta saját életét. Hát, igen t. uraim, ne övezzük meg nem érdemelt dicsfénynyel a párbajt. Valljuk meg magunknak, hogy előítélet nyomása alatt hódoltunk neki mint ifjak; hiszen melyikünk nem követte el ? Kevés, vagy alig van köztünk ilyen és a különbség köztünk legfeljebb az, hogy az egyik élemedettebb, komolyabb korban is megtartotta a párbajhoz való ragaszkodását, a másik talán arra a meggyőződésre jutott, hogy a társadalom iránti kötelessége a párbaj ellenzői közé állani és szembeszállva az előítélettel, megtagadni ennek a középkori intézménynek a jogosultságát. T. képviselőház ! Be akarom fejezni beszédemet, legfeljebb még arra terjeszkedem ki, hogy a jogászvilág a hadsereggel szemben a modern jogintézmények elől való elzárkózást már úgyszólván szándékosságnak kénytelen tekinteni. Itt van például a katonai igazságszolgáltatás. Nem arra akarok reflektálni, a mit Bródy t. képviselőtársam tegnap oly szépen kifejtett, hogy a katonai büntetőtörvénykönyv és büntetőperrendtartás tekintetében egyenesen lehetetlen a helyzet, hanem azt mondom, hogy mi szükség van arra, büntetőjogi szempontból, hogy a katonát egyáltalán megkülönböztessük polgártársától ? Hiába rázza a fejét Okolicsányi t. képviselőtársam, vagy talán félreért engem és azt gondolja, hogy én talán fegyelmi tekintetben, vagy az úgynevezett katonai büntettek és vétségek tekintetében is a polgári törvények alkalmazását követelem. Bocsánatot kérek, ilyen naivitást ne méltóztassék rólam feltételezni. Mert hiszen a polgári biró nincs abban a helyzetben, hogy ő ezeket alkalmazza, mert ezzel a hatáskörét lépné tul. Czélzok arra, a mi más államokban be is van hozva, hogy igenis, a tényleges fegyveres szolgálat alatt álló katona büntető tekintetben is a polgári bíróságok hatásköre alá tartozik, és csupán a katonai vétségek és katonai büntettek tekintetében — magától értetődik, hogy fegyelmi tekintetben még inkább — tartozik a katonai bíróság hatáskörébe. De itt vannak más exkluzivitások is a hadügyi intézmények terén. Például mi indokolja azt, hogy a közigazgatási hatóságok részére, melyek elvégre az államot képviselik, semmiféle funkczió meg nem engedtetik, azon a helyen a hol a katonaság van ? Értem ezt közegészségügyi, s közrendészeti szempontból. Melyik tiszti orvosnak van joga egy katonai kórházba bemenni ? Ha én mint polgári testület tartok fenn kórházat, akkor is van orvosom, akkor is van szabályzatom, a melyet "a közegészségügyi törvény előir, sőt nem tarthatok fenn üyen inté-