Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-260

134 260. országos ülés 1908 január 20-án, hétfőn. Sokszor halljuk polgármesteri, vagy egyéb dikcziókban a katonaság és a polgárság közti egyetértésnek hangoztatását. Tudjuk nagyon jól, hogy midőn olyan nyilvános összejövetelek, bankettek vannak, a hol katonaság és polgárság — ez ugyan nagyon ritkán szokott bekövetkezni — együttesen vesz részt, a polgármester ur mindig kötelességének tartja, hogy két dikcziót elmondjon. Az egyiket, ez ismeretes előttünk, mond arra a magas személyre, a kit isten az emberi kor legvégső határáig éltessen, a másik beszédet pedig mondja a katonaság és jrolgárság közti egyetértés és jó viszony ápolására és fentartására. Ez az egyetértés, ez az együttérzés azonban, sajnos, csak a polgármesteri dikcziókban létezik, a valóságban azonban nincs meg. Mert még ha a polgárság hozzá is akarna ahhoz valami tekintetben járulni, hogy egygyé folyjon a hadsereggel, maga a hadsereg mindent elkövet arra nézve, hogy ez valahogy be ne következzék. (Ugy van!) A hadsereg a polgárságnak összes elemeit, legyenek azok akármilyen magasranguak, vagy akármilyen alacsony sorban lévők, egyformán csak czivil-bagázsnak nevezi és megkülönbözteti a katonai és a polgári becsületet. Mezőfi Vilmos : Igaz! Ugy van! Szerintük kétféle a becsület! Benedek János : Sőt még a katonai becsületet is kizárólag csak a tisztikar részére foglalják le, azt tartván, hogy »Mannschaft hat keine Ehre«. A legénységnek nincs becsülete előttük, a minek bizonyítására számtalan eklatáns példát tudnék felhozni. Pedig ebben nincsen igazságuk, mert hiszen épen az egyéves önkéntesekkel iratnak alá a Dienstreglement értelmében egy rezerválist, hogy »Ich erkläre auf meine Éhre, dass ich gegenwärtig keiner gebéimen Gesellschaft angehöre«. Vagyis, hogy nem tartozik semmiféle titkos társasághoz — még olyanhoz sem, mint a minőt annyira perhorreszkál Markos Gyula képviselő ur — és hogy a jövőben sem fog olyanba belépni. Ezt aláiratják a legénységi állományba tartozó egyéves önkéntessel is és mégis kétségbe vonják, hogy a legénységnek volna becsülete, mert azt tartják, hogy az u. n. Standesehre kizárólag csak a tisztikart illeti meg. Elzárkóznak tehát teljesen a polgárság (Igaz! Ugy van!) és a velük való érintkezés elől. Bármint igyekeznénk is mi ápolni azt a sokat emlegetett, de csak a polgármesteri dikcziókban lévő jó viszonyt, bármint igyekeznénk is módot és alkalmat nyújtani a barátkozásra, a katonaság nem ragadja meg az ilyen alkalmakat, sőt azoktól a lehető legmerevebben elzárkózik. Hogy ez csakugyan igy van, t. képviselőház, annak bizonyságául rámutatok azokra az intézményekre, a melyek mintegy mesterségesen idézik elő azt, hogy polgárság és katonaság között nem jöhet létre az az egygyéforrás, a melynek létrejövetele pedig nagyban fokozná a katonaságnak harczképességét, nagyban fokozná azt az erkölcsi erőt, a mit a katonaság épen azáltal nyerne el, hogy mellette lenne az egész polgárság, mellette lenne az egész népesség. (Ugy van! balfelöl.) Ott van, t. ház, a katonatiszti házassági óvadékoknak intézménye. (Halljuk! Halljuk!) A katonatiszti házasságok, a katonatiszti házassági óvadékok intézménye jóformán lehetetlenné vagy alig lehetővé teszi a mi magyar társadalmunkban azt, hogy a magyar katonatisztek, hogy a közös hadseregnek, a honvédség és a csendőrségnek tisztjei beházasodhassanak abba a társadalmi osztályba, a mely társadalmi osztály velük egy színvonalon áll. Viád Aurél: Szabadszerelem! Benedek János : Mert én azt hiszem, t. ház, hogy bármily magasra tartja is a katonatiszti kar a maga méltóságát, — és én azt semmi tekintetben csökkenteni vagy kisebbíteni nem kívánom — azonban semmiesetre sem tarthatja előbbrevalónak a maga munkáját, mint a minőnek az u. n. intellektuális, honoraczior pályán működő akármelyik polgár tartja a maga hivatását. A katonatiszt nem tölt be magasabb hivatást, mint a biró, az orvos, _ a mérnök, a gazda, az iparos, a kereskedő. (Élénk, helyeslés a jobboldalon.) Ezeknek a működése épen olyan fontos a nemzet j>roduktiv munkájában, mint magának a nemzetnek a megvédelmezése és a nemzet véderejének tovább való képezése. Sőt ebben a munkában részt vesz a biró, az ügyvéd, az orvos, az iparos is, mert hiszen mindnyájan tagjai vagyunk a hadseregnek; háború esetén a népfelkelés tagjai vagyunk mindnyájan és ha a külellenség oly mértékben fenyegeti országunkat, hogy mindnyájunknak fegyvert kell ragadnunk, mindnyájan ott vagyunk, ott hagyva élethivatást, családot, hogy életünket, ha kell, hazánk megmentéseért koczkára tegyük. Mondom, t. polgártársaim, semmi tekintetben sem látom magyarázatát annak . . . (Élénk derültség.) Hencz Károly: Ez nem népgyűlés! Nem vagyunk Óbudán! Mezőfi Vilmos : Az urak is tévedtek már! Különb polgártársak vagyunk mi, polgárok! (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Benedek János: Bárcsak minél hamarább bekövetkeznék az az idő, hogy nemcsak itt ebben a képviselőházban, hanem az ország bármely helyén, bármely társaságban megjelenve, ezt a kifejezést használhatnám, a mely azt jelzi, hogy egyenlő jogú polgárai vagyunk e hazának mindannyian. (Élénk helyeslés a baloldalon és a középen.) Mondom, t. ház, egyáltalában nem látom okát annak, hogy miért kelljen a katonatisztek házasságát jobban oltalmazni, mint egyéb velük teljesen egyenrangú polgári hivatással biró egyének házasságát. Sem a bíráknál, sem az ügyvédeknél, sem az orvosoknál, sőt még a hí-