Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-247

416 247. országos ülés Í907 deczember iB-án, szerdán. melytől úgyszólván a közelebbi napokban a mindenki által megkívánt nyugalmat várjuk. Én tehát azt indítványozom, Hogy mihelyt a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot letárgyal­juk, kérjük fel a t. elnök urat. hogy egy leg­közelebbi ülés napirendjére tűzze ki ezen bizott­ság megválasztását; addig módja lesz minden pártnak gondoskodni arról, hogy kiket küldjön ki ebbe a bizottságba, (Helyeslés.) Polónyi Géza: Helyes ! Vissza kell vonni az indítványt ! Ezt el lehet fogadni ! Elnök : Kérdem a t. házat, méltóztatik-e az én javaslatomat Szappanos István képviselő ur elleninditványával szemben elfogadni, igen vagy nem ? (Igen! Nem.!) Kérem azokat, a kik el­fogadják, méltóztassanak felállani. (Megtörténik.) Többség. Kimondom, hogy a képviselőház el­fogadja napirendi javaslatomat és Szappanos István képviselő ur elleninditványát mellőzi. Következnek az interpellácziók. Csizmazia Endre jegyző : Roje Milán ! (Az elnöki széket Rakovszky István foglalja el.) Roje Milán (horvátul beszél). Elnök: Az interpelláczió kiadatik a föld­mivelésügyi miniszternek. Roje Milán (folytatja horvátul. Felkiáltások: Nem kell magyarázni !) Csizmazia Endre jegyző : Nagy György ! Nagy György: T. képviselőház! (Felkiáltá­sok : Magyarul! Nem lehet horvátul beszélni ! Foly­tonos zaj és derültség a baloldalon.) Elnök (csenget): Csendet kérek! Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak a helyhez méltó komolysággal tárgyalni az ügyeket. (Helyeslés. Halljuk !) Nagy György: Azt hiszem, hogy a magyar érzés szempontjából itt akármelyikkel bátran fel merem venni a versenyt, azt hiszem, hogyha van valaki ebben a képviselőházban, a ki a horvátoknak, illetve ezeknek a horvátoknak, a kiket pártütőknek tartok, igaz, vérbeli ellensége, az elsősorban én vagyok. Ennélfogva ha tréfá­nak jó is az a kiáltás, hogy horvátul ne beszél­jek, de nem tartom ezt összegyeztethetőnek a magyar törvényhozásnak méltóságával, mert én a legelső alkalommal, mikor bejöttem ebbe a házba, azt mondtam, hogy ezt a házat templom­nak tekintem, a melyben ihlettel, készültséggel, lelkiismerettel ós tudással igyekszem megfelelni törvényhozói kötelességemnek. (Helyeslés.) S azt hiszem, hogy mikor a székely népnek egy olyan erősen magyar érzésű, ezeréves dicső multu faj­nak nagy és súlyos sérelmét akarom most inter­pelláczió tárgyává tenni, akkor a legkevesebb, a mit kérhetek, az, hogy azon súlyos, robotra való tekintettel, a melyet a székelység a képe­zés miatt szenved, megfelelő komolysággal legye­nek szívesek meghallgatni interpellácziómat. (Helyeslés. Halljuk!) A Székelyföldnek egyik kegyetlen, súlyos robotját, a kepét teszem interpelláczióm tár­gyává. A kepe történetében annak jogi természe­tére nézve hosszú ideig eltértek a vélemények. Egyesek azt állították, hogy a kepe személyes természetű szolgáltatás, s mint ilyen állam megváltás alá nem kerülhet; de később mind­inkább az a felfogás érvényesült, az a felfogás jegeczesedett ki, — s ez ma már az általános felfogás az összes, a dologhoz értők között — hogy a kepe a dézsma-szolgáltatással, a papi tizeddel egyforma természetű, s igy az annak megváltására irányuló szabályoknak itt is érvé­nyesülniük kell. A törvényhozás bölcsesége 1848-ban meg­hozta a XIII. t.-czikket, a melynek 1. §-a pa­rancsolólag, imperative kimondja, hogy (olvassa) : »A papi tized, akár természetben, akár a ter­mészetbeni kiszolgáltatás helyett készpénzben teljesíttetett és pedig akár közvetlenül az egy­házi rendnek, akár a haszonbérlőknek fizettetett, akár örökös szerződés mellett, akár királyi ado­mány által szereztetett, ezennel örökre meg­szüntettetik.« Hasonló intézkedést tartalmaz az egyházi szolgáltatásokra nézve az erdélyi 1848: V. t.-czikk, a melynek 6. §-át lehet alkalmazni a kepére, s az 1848 : XX. t.-czikk. A kepe eredetét kutatva, az ezzel foglal­kozók 1804-ig mentek vissza kutatásukban és megállapították azt, hogy a mostani kepézési rendszer a nagyszebeni Generál Gommandonak, Mitrovszky aláírásával 1804. szeptember 20-án kiadott rendeletén alapszik. A rendeletnek lényege az volt — s ma is igy áll fenn a kepe-rendszer, — hogy minden gazda, a kinek 12 kalangya össz­gabonája terem, bárom kalangya tavaszi és három kalangya őszi kepét tartozik adni, vagyis egy­házi szolgáltatásban, egyházi adóban összes ter­ményeinek, összes jövedelmének egy negyedrészét köteles szolgáltatni. Az igazságtalanság különö­sen abban volt, hogy a kinek 12 kalangyájánál több volt, ha százszor, ezerszer több kalangyája volt is, akkor se volt köteles többet fizetni, hogy tehát nem volt ebben az adóban progresszivitás, hanem inkább a szegény, mondhatnám a leg­szegényebb osztályt sújtotta, a kiknek összesen 12 kalangyájuk termett. A rendelet értelmében az, a kinek hat kalangyánál több, de tizenkettő­nél kevesebb termett a fele kepét fizette, gyalog­szeresek pedig osporát. De nemcsak volt e teher, hanem a maga taljességében ma is fennáll. Ez a nagy, igazságtalan, kegyetlen adózás ősidőktől fogva fennállott a Székelyföldön. Több­ször megkísérhették ennek az adónak eltörlését, igy, hogy a történelemre, a múltra visszamutas­sak, 1864-ben a nagyszebeni törvénytelen ország­gyűlésen Lászlóffy Antal indítványára elhatá­rozták a kepe törlését és bizottságot küldtek ki a székelyföldi kepe tanulmányozására. A bi-

Next

/
Thumbnails
Contents