Képviselőházi napló, 1906. XIV. kötet • 1907. november 27–deczember 23.

Ülésnapok - 1906-236

252 23ű. országos ülés 1907 deczember 6-án, pénteken. gálni az előbb hozott törvénynek, mi homlokegyenest ellenkezik azzal a régi alkotmányjogi elvvel, hogy lex posterior derogat priori. Ezzel j>edig a parlamentet tanácskozó testületté degradáljuk, kivedlik szuverén mivoltából, csak egy tanácskozó-testületté lesz és a kormány, ha tetszik, elfogadja a tanácsot, a mit ad, ha pedig nem tetszik, nem fogadja el, de a régi — a most meghozandó — egyparagrafusos, az megmarad. És az a legszomorúbb tény, hogy a függetlenségi párt teszi ezt. Hiszen megengedem, hogy vannak esetek, a mikor kivételesen kell eljárni, de csak akkor nem tartanám ezt az eljárást a parlamentarizmusra nézve sérelmesnek, ha ugy fogalmaztatnék meg ez a törvény, hogy csak addig marad érvényben, a mig meg nem hozatik a végleges törvény, a melylyel azután viszonyunk Ausztriával szabályoztatnék. Ez a parlamentarizmus szempontjából megfelelő eljárás volna, de nem ugy a hogy ez a meghatalmazás! törvény teljes 10 évre szól, akár fogjuk elfogadni, akár nem a későbbi törvényt. Higyje el, különösen a t. függetlenségi párt, hogy az ilyen kérdésekben csak az első lépés nehéz. Nagyon jól tudják, a mikor legelőször következett be az ex-lex Bánffy-érában, milyen óriási felfordulás volt az, mily izgalomban volt az egész ország miatta és nem igen tudott belenyugodni Bánffy báró megnyugtató szavaiba, hogy elvégre sohasem volt ugy, hogy sehogy sem lelt volna és majd csak megleszünk valahogyan ; de már a második ex-lex, s majd a harmadik nem vetett nagyobb hullámokat s a negyediket egész nyugodtan fogadtuk. Most a függetlenségi párt égisze alatt jött ez a egyjjaragrafusos felhatalmazási törvényjavaslat, de félek tőle, hogy jönni fog a második, az harmadik és akkor már a lelkiismeretünk nem lesz nyugtalan. Épen ezért ezen preczedensért a függetlenségi párté a politikai felelősség. De a politikai helyzet szempontjából is vizsgálnunk kell ezt a kérdést és midőn ezt tenni kivánom, mindenekelőtt meg kell állajátanom azt a tényt, hogy ennek a törvényjavaslatnak minden oldalát, fény- és árnyoldalát, jó és rossz részeit összehasonlitva, ez a törvényjavaslat rossz. Már most mivel igazolja, illetve menti eljárása gyengeségét a kormány? A politikai kényszerhelyzettel kivánja igazolni. Mikor azonban politikai kényszerhelyzetről beszélünk, akkor, hogy a felelősséget megállapíthassuk, meg kell állapitanunk, hogy ki idézte elő ezt a politikai kényszerhelyzetet? Apponyi Albert gróf vesztett csatáról beszél. Ki vesztette el a csatát? A nélkül, hogy szemrehányást akarnék tenni, mert nem én vagyok erre hivatva, hanem a történelem, meg kell állapitanom minden kétséget kizárólag, hogy a csatát a koalicziő vesztette el, a koaliczió vezérférfiai és a mostani helyzetért a koaliczió felelős. (Ellenmondás és zaj.) Engedelmet kérek, ha ebben a kabinetben van valaki, a ki vesztett csatával mentheti eljárását és a kényszerhelyzettel akarja igazolni ezen javaslat gyengeségeit, ugy az semmiesetre sem Apponyi Albert gróf lehet. Mert meg kell állapitanunk, hogy a koaliczió és a vezérlő-bizottság vallott feltétlen politikai kudarezot akkor, mikor hatalmi kérdést akart megoldani túltengő önbizalommal, megfelelő erő nélkül, ennek pedig nem lehetett más a következménye, mint a teljes letörés. Politikai életünk fátuma itt is érvényesült. Az igen t. ellenzéki politikus urak felfelé buktak, az ellenzéki vezérférfiakból miniszterek lettek, és most azzal a kényszerhelyzettel, azzal a vesztett csatával, melyet a koaliczió vezérlőbizottsága szenvedett, mentik magukat az igen t. miniszter urak. A vesztett csatának vezére a visszavonuló lépések nagyságával nem dicsekedhetik, sem azokat mentségéül fel nem hozhatja. Ennek a kiegyezésnek a rosszaságáért azok a politikusok viselik a felelősséget, kik most a miniszteri székben ülnek, mert egynek kivételével, ők tették sivárrá a politikai helyzetet, melyből ez a javaslat kikerült. A mi a második kényszerhelyzetet illeti, azt mondják, hogy kényszerhelyzetben vagyunk azért, mert egyrészt kifogytunk az időből, másrészt mert a horvátok obstruálnak. Meg kell vizsgálnunk, vájjon ennek a másik kényszerhelyzetnek megoldása csak ezen egyszakaszos javaslat utján lehetséges-e, vagy van-e annak más megoldási módja, és hogy ki viseli a felelősséget azért, hogy ezen ismételten mentségül felhozott második » kényes helyzetbe« jutottunk. Az idő rövidségével ez a kormány semmi esetre sem mentheti magát, mert sok időt pazarolt el abból az időből, a mely a kiegyezésnek törvényerőre való emelésére volt szánva. 0 felsége trónbeszéde értelmében azok a kérdések, a metyek más kérdések által sem meg nem hiúsíthatok, sem el nem odázhatók, azok a költségvetés, a katonai szükséglet, a kvóta, a közgazdasági kiegyezés Ausztriával és az általános választói jog kérdése. De a kormány mivel foglalkozott ? Ámbár királyi szóval van megállapítva, hogy nem szabad elodázni és nem szabad meghiúsítani ezeket a kérdéseket, ennek daczára a kormány foglalkozott az Apponyi-féle javaslatokkal, a melyek csaknem kerek három hónapot vettek igénybe, foglalkozott a cseléd-törvénynyel, a mely megint jó fél hónapot foglalt le és foglalkozott a vasúti szolgálati pragmatikával, mely szolgálati pragmatikával előidézte azt a krízist a melyben ma vagyunk, tehát szükségtelenül, a parlamentarizmussal ellenkezőleg, a trónbeszéd határozott utasításától eltérőleg, több mint félévig, közel egy évig foglalkozott olyan dolgokkal, a mely dolgok nem tartoznak ezen parlamentnek, — hogy ugy mondjam — hatáskörébe, a teendői