Képviselőházi napló, 1906. XIII. kötet • 1907. október 12–november 26.

Ülésnapok - 1906-210

210. országos ülés 1907 november 6-án, szerdán. 165 Ott van Svájcz. Mintaképe az egyetértésnek. Három nemzet lakja. És senkinek nem. jutott eszébe a Svájczban lakó olaszokat vádolni azzal, hogy elszakadni igyekeznek, és csatlakozni akarnak Olaszországhoz. Ott van a német lakosság. Ennek sohasem jutott eszébe, hogy elpártoljon, elszakadjon Svájcztól és csatlakozzék Németországhoz. Ott vannak a francziák. Sohasem jutott eszükbe, hogy elszakadjanak és csatlakozzanak Francziaországhoz. Miért ? Mindegyik tiszteli a másik jogait, érdekeit és egyiknek sincs oka az elégedetlenségre, mert az államhatalom, a menynyire csak lehetséges, ugy kezeltetik, hogy mindegyiknek az érdeke kielégitést nyerjen. (Zaj. Elnök csenget.) Báró Bánffy Dezső hivatkozott Romániára. A mikor románok beszélnek, mindig felhozzák ezt, a miben bizonyos czélzatosságot látok, önök azt hiszik, hogy Románia védelmére fogunk kelni. Csalatkoznak. Nem fogom tenni. Romániára bizom, végezze el maga a maga dolgát. Nekem megvan a véleményem a viszonyokról, arról, mi ott jó, mi nem jó, de nem arrogálom magamnak azt, hogy arról véleményt mondjak. Mivel azonban báró Bánffy példaképen felhozta Romániát és Szerbiát, azt mondva, hogy nemzeti alapra fektették alkotmányukat, arra azt válaszolom, hogy ez nem azt bizonyltja, hogy Magyarországnak is magyarosítani kell, mert ha Románia erőszakoskodnék és önöknek az nem tetszik, intézzék azt el a diplomáczia, a külügyminiszter utján, de abból semmi esetre sem következik, hogy megtűrjem azt, hogy Magyarországon erőszakoskodjanak. Én nem román, hanem magyar állampolgár vagyok, nem a román közpénztárba, hanem a budapestibe fizetem be az adónkat és ezért mi magyarországi románok itt érvényesítjük azon jogainkat, a melyekről azt hiszszük, hogy bennünket megilletnek. Romániában sem olyanok az állapotok, a mint báró Bánffy mondotta. Tudom, hogy ez nem igy van ott és nagyon csodálkozom, hogj? Magyarország volt miniszterelnöke meri mondani azt, hogy Románia és Szerbia ilyen utón, erőszakos utón lett egységessé, Európa ismeri ezeket a viszonyokat, s igazán nem akarom elmondani, hogy milyen eljárás azoknak ilyen feltüntetése. Én tudom, mire czéloznak az urak. Ott vannak a csángók. Hát méltóztassanak fellépni azok érdekében. Vannak azonkivül Romániában oda bevándorolt, munkát kereső székelyek, a Iák időről-időre bemennek, hogy megkeressék mindennapi kenyerüket a maguk és családjaik számára. Hoznak Romániából pénzt, hogy itt lefizethessék az adót. Állitom azonban, hogy Romániában idegen nemzetiség öntudatos idegen nemzetiség nincsen és nincsen ország és nincsen parlament a világon, a hol ilyent állítanának Romániáról. Csak nálunk mondják ezt. De különben tessék érvényesiteniök jogaikat, ha Romániában más nemzetiségek is vannak ; ahhoz nekem semmi közöm sincsen. Hivatkozott b. Bánffy a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló 68. törvényre. Tisztelni kell az őszinteséget, mert az ilyen dolgokban tisztelni kell azt, akár tetszik az embernek, akár nem. Azt mondta, hogy igaz, hogy a nemzetiségi törvény több jogot biztosit részünkre, mint a mennyit tényleg élvezünk, azonban hozzátette, hogy az is igaz, hogy ezen törvény több rendelkezése időközben uj törvények által hatályon kivül helyeztetett. Ezt mondotta ő ; ezt mi is tudtuk, van azonban a dolognak egy bibije. Midőn ezt a törvényt megalkották, az akkori nemzetiségi képviselők nem tartották ezt elegendő biztosítéknak, hanem ellene voltak, a mint hogy most is ellene vannak. A törvény megalkotása után azonban két részre szakadt a románság. Az egyik rész azt mondotta, hogy azt a törvényt meg is fogják tartani, a másik rész pedig azt mondta, hogy ezt a törvényt sem fogják kellően végrehajtani és hogy csak azért csinálták, hogy a világot megtéveszszék vele, hogy ime milyen liberális a magyar törvényhozás. Tényleg azon törvénynek javunkra szolgáló rendelkezései közül egyetlenegy sem hajtatott végre, de végrehajtottak belőle mindent, a mi ellenünk volt. Időközben megtörtént mit báró Bánffy Dezső t. képviselő ur felhozott, hogy t. i. azon rendelkezések legnagyobb része, a melyek javunkra szolgáltak, hatályon kivül helyeztetett. Hódy képviselő ur a fejével int, de ez igy van. Hiszen ismerjük mi kodifikácziónkat. Uj törvény alkotásakor azt szokták mondani, hogy az azon tárgyra vonatkozó régi törvény bizonyos rendelkezése helyébe ez és ez lép. Magam is gyakorló ügyvéd vagyok és tudom, hogy szokták különben a törvényeket szövegezni. Érre a törvényre nézve más eljárást követtek a törvényhozásban is. Ugyanis a javunkra szóló rendelkezéseket tacito helyezték hatályon kivül, mert restéiték volna a világ előtt a kifejezett hatályonkivül helyezést. Érvényben maradt azonban néhány rendelkezés, a melyekről senki sem mondja, hogy akár kifejezetten, akár hallgatagon hatályon kivül helyeztettek, de nincsenek végrehajtva. Ha jól emlékszem, azt mondta a miniszterelnök ur, hogy ezen rendelkezések nem voltak végrehajthatók. Ezzel szemben csak egy rendelkezést hozok fel, a mely azt hiszem, végrehatjható lett volna és a mely szerint a nemzetiségek által sűrűbben lakott vidékeken az akadémiákra és felsőbb iskolákra képesitő tanintézetek fognak a lehetőség szerint felállíttatni. Hát ezt a rendelkezést nem lehetett és nem lehet végrehajtani ? Nem lehetett volna ott gimnáziumot, kereskedelmi, vagy reáliskolát állitani ? Olyan képtelenség ez ? Ha már nem akármik valamit, akkor legyen bennünk elég férfiasság annak kijelentéséhez, hogy nem akarjuk és nem mondjuk, hogy nem lehet. 1868 óta hosszú idő telt el és nem akadt a magyar parlamentben ember, a ki a kormányok valamelyikét felelősségre vonta volna azért, hogy a törvényt nem hajtotta végre. És miért nem vonták felelősségre ? Mert ebben az egy tekintetben mindig egyetértettek, a mint hogy mi is egyet-