Képviselőházi napló, 1906. XIII. kötet • 1907. október 12–november 26.

Ülésnapok - 1906-208

208. országos ülés 1907 november h-én, hétfőn. 149 semmi egyéb, mint szemfényvesztés, a mivel el lehet kábítani azokat, a kik nem olvassák el a kiegyezést, a kiknek el lehet mondani, hogy olyan nagy a kiegyezés komplexuma, olyan óriási anyag az, hogy azt nem tudjátok áttanulmányozni, — pedig csak 13 oldal az egész, a mi érdemleges — és azért ne is olvassa át senki sem, hanem szavazzátok meg en block. Ezeknek be lehet adni a kiegyezést, mint közjogi vívmányt, de nekem nem lehet, nem lehet az országnak sem és különösen az osztrákoknak nem. Ezt nem lett volna szabad megtenni a kormánynak. A koaliczióba mi azért léptünk, hogy a magyar kérdésekben összefogjuk a magyar erőt és hogy a nemzetiségiekkel szemben hatályosabban tudjuk a magyarságot kifejezésre juttatni. íme. bebizonyítottam, hogy a kultuszminiszter úr politikája teljesen megöli és tönkreteszi a magyarságot, bár megengedem, hogy teljes jóhiszeműségből és magyar érzésből cselekszik a t. kultuszminiszter úr, de nem ismeri a nemzetiségieket és nem különösen a románokat. Bebizonyítottam, hogy nem tudtuk a függetlenségi politikát előbbre vinni. Hanem e helyett bekövetkezett egy közös vámterület tíz esztendőre, sokkal rosszabb feltételek mellett, mint a Széll—Körber-f éle szerződés, feladva azokat a jogokat, a miket már megszereztünk és helyettük nem szereztünk egyetlen egyet sem. Kiadtuk Dalmácziát, a mely eddig kezünkben volt és nyakunkba sózták a felemelt kvótát, s mindezek után jön a házszabály-revízió és jönnek a katonai költségek és létszámfelemelés. Egy hang (a haloldalon): Hát az adóreform ! Lengyel Zoltán: Hát igen, az adóreform. Ebben a kérdésben csakugyan van egy vívmány, az, hogy az adóügyben /; szabad kezet biztosított magának Wekerle. 0 tehát pénzügyileg igen okos ember volt, mert gondoskodott arról, hogy a mit adtam az osztrákoknak, azt be tudjam vasaim a magyaron. (Derültség. Ugy van!) Hát ez vívmány, t. uraim, ezt megtapsolhat j ák. Nekem nem vívmány, különösen nem akkor, mikor gr. Apponyi Albert, ezen a pártnak és az országnak egyik illusztris vezére azzal jött a függetlenségi pártba, hogy egyet künn hagyott; az opportunizmust. Én akkor örömömben sírtam mint egy gyermek, hogy ime végre az én imádott, bálványozott vezéremet a pártomban találom. Kelemen Samu: Ne sirj, ne sírj Lengyel Zoltán. (Derültség.) Lengyel Zoltán: Jól emlékszem arra is, mikor Kossuth Ferencz a miniszterséget elfogadta és a bécsi vonat kupéjában, vagy talán a pártkörben azt mondta: nem én fogok á bársonyszékhez idomulni, hanem ;

a bársonyszéket fogom magamhoz idomítani. És ime a kvótát megtagadó, közös vámterületet ellenző, Bécsetszidó, osztrák-kergető, katonaságot nem adó függetlenségi álláspont ugyanezen idő alatt már kvótaemelést, közös vámterületet ad, rossz kiegyezéssel jön és elárulja a magyar bankot. Ezek után következik a házszabályrevizió és a létszámemelés! (Zaj. Egy hang a szélsőbaloldalon : Bolond beszéd.) Igen örülnék, ha bolond beszéd volna. Egyik része már nem bolond beszéd, a másik része nem lesz bolond beszéd. Csak örülnék, ha önöknek nem adnák fel a leczkét a létszámemelésre. (Egy hang balfelöl: Nem tanuljuk meg!) Sokkal inkább hiszek a sikerben, ha nem adják fel a leczkét, mint abban, hogy önök nem fogják megtanulni. Igenis azt kell konstatálnia minden józaneszű embernek, hogy az egész vonalon csalódás következett be nem abban a tekintetben, hogy a függetlenségi politika nem érvényesül, hanem hogy az ország közgazdasági érdekeit feladták. Pedig egy kabinetet Wekerle Sándorral azért vettünk a nyakunkra, hogy Wekerle Sándor nagy közgazdasági eszével, hunczutságával, . . . Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, legyen óvatosabb kifejezéseinek megválogatásában. Lengyel Zoltán: A függetlenségi pártban azt mondották, hogy ne félj te attól, hogy egy a koaliczióhoz nem tartozó embert adtak nekünk Bécsből elnöknek: akkora esze van annak, hogy ugy becsapja az osztrákot, hogy észre sem veszi; megvédi az a kiegyezés kérdésében az ország jogait. És mi lett ennek az eredménye, és miért kell ezt a rendszert tovább folytatni? És ha önöknek fel van adva ez a leczke, miért kell ezt tovább folytatniuk és még a reménységet is kiirtani az emberből, hogy soha többé fel nem támasztható a függetlenségi politika! (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Miért kell mindnyájuknak lenyelni a kvótaemelést, hogy egyáltalában ne lehessen ember, a ki itt maradjon osztrákverőnek, ha lesz rá szükség! (Zaj). Befejezem beszédemet, tisztelt képviselőház. Wekerle Sándorral fogom befejezni és azt fogom önöknek mondani, hogy Wekerle Sándornak van és volt önöknek pedig nincs igazuk, mikor elfogadták őt vezérül. Wekerle Sándor a függetlenségi párt egyik mai alelnökével szemben, aki nagy beszédet tartott a függetlenségi politikáról 1892 márczius 8-án igy beszélt (olvassa): »Nesn folytatom már azért sem, mert hisz én az önök programmjának politikai kivihetőségét kívánom illusztrálni, ehhez pedig erre a közjogi tételre szükségem nincsen. Azt akarom fejtegetni, hogy az a programm jogi vagy politikai okoknál fogva valósitható-e vagy sem? Mert ha valósitható, akkor megengedem, hogy ujabban joggal léptek a gyakorlati politika terére; de ha nem, akkor az a programm birhat a tűnődéseknek, a vágyódásoknak jelentőségével, azonban egy aktuális politikának sem kiinduló pontjául, sem alapjául el nem