Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-182

91 csak magyar és nem közös ügy. Mind, a mi az állam részéről forgalomba hozatik és közérdekű dolog, az mind közös ügy és ráalkalmazandók mindazok a rendelkezések, a melyek a hason közös ügyekre vonatkoznak. Ilyen természetű ügyek pedig a vasutak is. Uraim, a mit eddig mondottam a vasutakról, mint állítólag magánvállalatról, az még nem mind, a mit még mondhatnék, s a mivel az önök érveit megdönthetném. De az előttem szóló társaim számtalan érvet hoztak már fel, a melyekkel önöket teljesen megczáfolták és azért én ismétlésekbe bocsátkozni nem akarok, különösen azért, mert azt vettem észre, hogy önöknek nem imponál még a legfelsőbb hatóságuk sem, a mely határozatával kimondotta, hogy a vasutak nyilvános vállalatot képeznek, hogy közjogi jellegük van és hogy alkalmazottaik valódi államhivatalnokok. Ezzel, uraim, befejeztem beszédem első részét, a melylyel megczáfoltam az államjogi álláspont szempontjából felhozott állításaikat és kimutattam, hogy mennyire sérti ez a törvényjavaslat az alaptörvényt. És most engedjék meg néhány szóval fejtegetnem a törvényjavaslat praktikus oldalát a horvát-magyar vasutakon alkalmazott hivatalnokok és a szolgák kötelességeit és felelősségét illetőleg. Még mielőtt ezen szakaszokat bonczkés alá venném, mondanék valamit magukról a fizetésekről is, melyeket illetőleg ezen törvényjavaslat és a vasúti pragmatikáról szóló törvényjavaslattal junktim állíttatik fel. A fizetések rendezésénél a javaslat alapja az, hogy a legalsóbbrendű alkalmazottak a fizetések emelésénél figyelembe nem vétetnek. Azok tehát, a kik legtöbbet dolgoznak, legtöbbet kínlódnak, a kiknek vállain tulaj donképen az egész vasúti vállalatnak a terhe nyugszik, azok ezen javaslattal mintegy mellőztettek, figyelem csak a magasabb hivtalnokokra fordittatik. Uraim, ez nem igazság, mert azok a kik dolgoznak, a kik a vállalatot fentartják, a kik az általános forgalmat és hasznot leginkább előmozdítják, több előzékenységet és azt érdemelnék, hogy fáradtságuk jól jutalmaztassék meg. Ezért én épen ugy, mint a többi horvát képviselők népünk ezen szegény és kedvezmény nélküli osztályát veszem pártfogásomba a végett, hogy a vasúti alkalmazottak fizetésének emelésénél őrájuk is figyelem fordittassék. Áttérek most, uraim, magára a pragmatikáról szóló törvényjavaslatra és röviden bonczkés alá veszem azt azért, mert az bennünket a horvát kérdésben sért, de az ellen szót kell emelnünk már mint embereknek is, kiknek más nézetük, más felfogásuk és más tekintetük van a szocziális viszonyokról nemcsak Magyarországot és Horvátországot, hanem általában az egész világot illetőleg. Uraim, megállok mindenekelőtt a 6. §-nál, mely a hivatalnokokra nézve tisztképző-tanfolyamot ír elő, azaz mindazokra nézve, a kik az államvasutak szolgálatába akarnak lépni. De a mi kívánságunk épen ebben a tekintetben az, hogy Zágrábban, Horvátország központjában állittassék fel a horvátoknak egy vasúti igazgatóság és egy szakszerű tanfolyam is, a melynél a horvátok a saját anyanyelvükön tanulhatnák meg mindazt, a mi a vasútnál mint a képesítés feltétele szükséges. Mert ha egy ilyen horvát nyelvű tanfolyam Zágrábban nem alapíttatnék, eredménytelenek volnának mindazok az ígéretek, hogy Horvátországban a magyar hivatalnokok horvátokkal fognak felváltatni s mert elegendő számú hivatalnokkal csak akkor rendelkezhetünk, hogy ha egy ilyen tanfolyam saját anyanyelvünkkel alapíttatnék, a hol ifjaink a szükséges kvalifikácziót elnyerhetik. Van ezen törvényjavaslatban még néhány szakasz, a melyre kiterjeszkedni akarok s ez mindenekelőtt a 15. §., a mely azt mondja, hogy a vasúti hivatalnok és alkalmazott felebbvalójának kénye-kedve szerint áthelyeztethető. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy ebbe a szolgálati pragmatikába szigorúbb rendelkezések is vétessenek fel a végből, hogy az utasok és az áru biztonsága kártneszenvedjen. De határozottan az ellen vagyok, hogy ezen szigor kedveért oly rendelkezések vétessenek abba fel, a melyek szerint az a szegény vasúti hivatalnok minden emberi jogától megfosztatik és ezen óriási vasúti szolgálat valódi rabjává tétetik. önök, a kik valamely szakszolgálatban mint birák vagy egyéb hivatalnokok alkalmazva voltak, önök tudják, hogy az áthelyezés mit jelent, önök tudják, hogy milyen nagy áldozatokkal és milyen nagy kárral van ez összekötve, mennyire megérzi ezt az ember, különösen olyan időben, mikor nehéz költözködni. Mi magunk is azt mondjuk, hogy kétszer költözködni annyit jelent, mint egyszer leégni. Ezenkívül egyéb nagy kellemetlenségek is járnak a költözködéssel. Ezen törvényjavaslatnak 15. §-a egyszerűen azt mondja, hogy hivatalnok és a vasúti alkalmazott egyszerűen áthelyezhető és a mennyiben az áthelyezés okai felhozandók volnának, egyszerűen hozzá teszik »szolgálati érdekből* történt. Azt hiszem, hogy e szakasznak szabatosabban kellene kifejeznie, hogy a hivatalnok mikor és miért helyeztetik át, mert különben az ember igazán nagy igazságtalanságnak és a felebbvaló részéről nagy bosszantásnak lehet kitéve. Különösen ajánlanám, hogy a »szolgálati érdekbők való áthelyezés kifejezése szabatosabban fejeztessék ki. Ha áll az is, hogy valamely alkalmazott szolgálati érdekből áthelyezendő, legyen neki legalább az megengedve, miszerint kutathassa azt, vájjon az áthelyezés tényleg szolgálati érdekből történt és milyen okok szólanak a mellett. Ez által pedig mégis ilyen szerencsétleneken segítve lenne és ez által bármely hivatalnok önkényétől megvédve volna. A 17. §. azt mondja, hogy az alkalmazott köteles az egész munkaidőt a szolgálatnak szentelni és felebbvalói meghagyására rendes munkakörébe nem tartozó teendőket is végezni. Semmi kifogásom, ha különös körülmények között ilyen ]o»