Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-181

44 mi a magunk részéről kétségbe nem vontuk, hogy az alföldi, illetve eszek—fiumei vasútnak a kérdése a magyar korona királyságainak közös ügyét képezi. Hogy ilyen közös ügyek miként tárgyaltassanak és hogy azokra vonatkozólag miképen hozassék határozat, ez a- kiegyenlítés főtárgyainak egyikét képezi, melyre a két regnikoláris bizottság kiküldve lett és reméljük, hogy a kiegyenlítés során, a melyről most van szó, ezen tárgyalás és határozathozatal helyes módja meg fog állapíttatni. Ebben a reményben ama meggyőződésünknek adtunk kifejezést a horvát bizottság előtt, hogy a szóban forgó eszek—fiumei vonalat illetőleg a részletes tárgyalásoknál és a további teendők megállapításánál mily előzetes fölmérések és műszaki előmunkálatok alaj)ján fog megtörténni a horvát-szlavón és dalmát királyságok jogai teljes érvényben fognak fentartatni és hogy alkotmányos és törvényes befolyásuk ebben a tekintetben tőlük semmiképen sem fog megvonatni.« íme, ezzel világosan beigazolást nyer az, hogy maguknál a tárgyalásoknál volt szó a vasutakról, még pedig egy nagyon fontos vonalról, mely Horvátországra, valamint Magyarországra nézve a legnagyobb fontossággal birt. Van még egy jegyzőkönyv, mely arról az ülésről vétetett fel, melyben az egyezmény végleges szövege állapíttatott meg, t. i. az 1868 Julius 24-én felvett jegyzőkönyv, a hol megint Mailáth Antal elnökölt, a jegyzőkönyvvezető pedig Csengery volt. Az egyezmény szövege után a végén a horvát regnikoláris deputáczió újból érintette a vasúti kérdést, s a magyar regnikoláris bizottság akképen nyilatkozott, a mit bátor leszek idézni (olvassa) : »Végre a dalmát, horvát és szlavónországi bizottságnak az a követelménye, mely az eszek—fiumei vasúti vonalra vonatkozik és mely a múlt közös ülésből a magyar regnikoláris bizottság részéről pártolólag terjesztetett a magyar országgyűlés elé, újból ismételtetett. De ez az ismétlés azzal a hozzáadással történt, hogy a fiumei vonal a portoréi és buccarii már fennálló kikötőkre építtessék ki. És hogy a horvát királyság különös érdekében fekszik, hogy Varasdon át Zapresicsba mellékvonal épittessék ki.« A magyar regnikoláris bizottság erre vonatkozólag kijelentette, hogy egyes vasúti vonalak kijelölése az egyezmény keretébe nem tartozhatik, melylyel államjogi viszonyok szabályoztatnak és hogy a dalmát-horvát és sziavon királyságok képviselői, a mint ez az egyezmény életbelép, annál könnyebben fogják támogathatni, minél többször tapasztalhatják, hogy a főbb vonalakat illetőleg óhajtásuk a magyar országgyűlésen eddigelé is visszhangra talált. A horvát és szlavón királyságok bizottsága megnyugodott ezen nyilatkozatban. íme, t. ház, ez a horvát-magyar egyezmény megkötésére vonatkozó munkálat. Itt látják az egyik és a másik regnikoláris bizottság második ás harmadik ülését, melyek a legvilágosabban mutatják, hogy már az idötájt is tudtak a vasutakról és hogy a vasutügy közösügyként állapíttatott meg. Sajnos, azonban a gyakorlat, a mely azután következett be, nem vezethetett abban a szellemben, melyben a horvát és a magyar regnikoláris bizottság között vezettetett a tárgyalás. Ezen kijelentés szelleméből látni, hogy a magyar regnikoláris bizottság az arra való befolyás jogát adja meg Horvátországnak, hogy a vonalak miként és mily iránynyal állapitandók meg, utóbb azonban az tűnt ki, hogy a közös kormány sohasem volt tekintettel arra, a mi a mi érdekeinknek is fog megfelelni, hanem tettek ugy, a mint az önök érdekeinek, különösen a magyar érdekeknek kedvezett. Alaptalan tehát az állításuk, minélfogva azt tartom, hogy teljesen bebizonyítottam, hogy a 9. §., mely a vasutakat közösügyként sorolja fel, azt kívánja, hogy azok is a közösügyek sorába tartozzanak, ép ugy, mint azok a többi ügyek, melyekről ott említés tétetik, és melyekre érvénynyel bir a horvát nyelv uralma Horvátország területén, mely a horvát-magyar egyezmény 57. §-án alapul. Uraim és t. ház! A miniszter ur ő nagyméltósága arról is beszólt, hogy a vasutasok nem a közös kormány közegei és hogy ezért az 57. § semmiképen sem alkalmazható arra, hogy a vasutakon a horvát nyelvnek kellene uralkodnia. Előbb mondtam, hogy Kossuth urnak ezt az állítását sikerrel czáfolták meg az én előttem felszólalt társaim, minélfogva nem akarok én újból szólni, hogy azt bizonyítgassam, hogy a magánvállalatról szóló ez az elmélet itt nem áll. Kossuth miniszter ur azt mondta, hogy az állam nem jelentheti ki a vasutakat állami hivataloknak, mert ez nagy költségekkel és kiadásokkal járna az államra nézve. De én azt hiszem, hogy a közös kormánynál nem az volt az ok, hogy nagy költségektől tartott, ha a vasúti tisztviselőket állami hivatalnokoknak tenné meg. Ezekkel a nyilatkozatokkal szemben, melyeket a közös kormány részéről, egyes képviselők részéről hallottunk, azt látjuk, hogy a szolgálati pragmatika intencziója az volt, hogy a vasúti testületben a figyelmet szilárdabbá és erősebbé tegye, s mi volna természetesebb, mintha ebből a czélból a vasutakat állami hivatalokká tennék meg ? Az állami hivatalnok mindenesetre nagyobb felelősséget visel a nyilvánosság előtt ós a kormány előtt, mint a magánhivatalnok. Ugyanazért nem a nagyobb költségtől való félelem volt az oka annak, hogy a vasutasok állami hivataloknak nem jelentettek ki, hanem ennek az volt a fő oka, mivel azt gondolták, hogy ezzel az egyezmény 57. §-ának határozmányát fogják mellőzni és hogy ez által könnyebben fognak ellenünk küzdhetni és nekünk ellenszegülhetni. (TJgy van!)