Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-183

118 mondotta ő én nekem s becsületszavamra mondom, hogy igy van. Tehát már a régi unionisták is osztották a mi véleményünket s ugyanígy egy nézeten vannak velünk a Starcsevicsék, azaz a közjogi ellenzék. Nem létezik Horvátországban egyetlen ember sem, még kevésbbé párt, a ki, illetve a mely más nézetet osztana, vagy a M ebben a kérdésben tőlünk eltérőleg gondolkodnék. De uraim, többet mondok, az összes eddigi kormányok, 1868-tól kezdve mind ezt az álláspontot foglalták el. Erről legtöbbet mondhatna nekünk a horvát miniszter ur, ha ezen t. Ház elé egy memorandumot terjesztene, a melyről ő maga nekem beszélt, t. i. azt a memorandumot, a melyet az ő apja, Josipovich Imre s vele együtt KhuenHéderváry bán készíttetett és aláirt. Ebben a memorandumban szó volt arról a kérdésről, a mely ma van a napirenden. Méltóztassék csak Josipovich miniszter urnak felállam s mondja meg, vájjon nincs-e igy ? Már ebben az emlékiratban czáfoltatnak meg mindazok az okok, melyek ezen vita során önök részéről hozattak fel, ebben az emlékiratban találtatnak azok az indokok, melyekkel a horvát álláspont jogosultsága igazoltatik. Ha tehát Khuen-Hédervárynak és Josipovich Imrének volt ez a véleménye, vájjon önök követelhetik-e a mai kormánytól, a mai nemzeti kormánytól, mely a képviselők kebeléből fakadt, hogy annak más véleménye legyen ? Ha az összes uniónista képviselők, Khuen gróf pártfelei is, darabontjai is, abban a véleményben voltak, hogy ezt a kérdést bántani nem szabad, hogy ebben a kérdésben komjsromisszumnak helye nincs, vájjon követelhetik-e s szabad-e önöknek követelni tőlünk, a kik a magyar királysággal való viszonyunkat tárgyalni még csak elkezdtük, a kik ezt a viszonyt másképen fogjuk fel, vájjon csak el is gondolhatják, hogy mi más álláspontra fogunk helyezkedni, mint arra az álláspontra, melyen az összes horvát kormányok és az összes eddigi képviselők áUottak ? (Éljenzés.) A mit mondtam, nemcsak ez, hanem a status quo ellen, mely a vasutasokra eddigelé állott fenn, küzdöttek a kuliszszák mögött az összes eddigi kormányok, elitélték azt az összes képviselők is, és a mint az imént bizonyítottam be Zsivkovics báró idézésével, 1884. évben, mikor összejöttek a regnikoláris bizottságok, azok ezt a dolgot gravamen, törvénysértés gyanánt terjesztették elő, még pedig épen ezt a dolgot, a melyről a jelen törvényjavaslat előterjesztése alkalmából itt épen szó van. Ez a küzdelem, mely a nyelvért való küzdelemnek neveztetik, mérhetetlen fontosságú, messze kiható és mélyre vágó, mert a nyelv az, a melynél fogva a nemzet a nemzettől különbözik, a'hyelv az, a mi a nemzetet nemzetté teszi, s azért a magyar királysággal a nyelvért való ez a küzdelem már száz éven át tartott. Ugy gondolták, t. Ház, hogy az 1868. évvel ez a küzdelem befejezést nyert, mikor is az egyezmény, jelesen annak az 56., 57. és 58. §-ai létesítettek. Az egyezmény szerkesztői akkor triumfálva azt kiáltották, hogy az a küzdelem, mely annyi gyötrelmet okozott nekünk és mely annyi évtizeden át sikertelenül vezettetett, most szerencsésen befejeztetett. Igy triumfáltak ők, de sajnos most azt látjuk, hogy a törvénybe világosan és kétségtelenül iktatott álláspont daczára ez a küzdelem tovább is tart s annak sem végét, sem hosszát még nem látni. 1790. évben a horvát-magyar közös országgyűlésen vette kezdetét ez a küzdelem. Jellemzi a dolgot, t. Ház, hogy akkor, mikor a Magyarország és Horvátország közötti unió a legszorosabb volt, hogy épen akkor vettetett el az elszakadás magva, mely mindinkább terjed ; hogy akkor támadt az első repedés, mely mind tágabb szakadókká változik át, mely bennünket elválaszt és a mely a horvát sziveket és a magyar sziveket örökre el fogja egymástól választani, ha az előterjesztett törvényjavaslatban rejlő baj jóvá nem tétetik. Ez a küzdelem 1790. évtől mindinkább terjedt, majd gyengébb, majd erősebb volt, mig végre 1847. és 1848. évben Kossuth Lajos alatt tetőpontjára hágott. Furcsa egy végzet, hogy a horvát nyelv egyéniségeért folytatott küzdelem Kossuth, az atya, alatt érte el tetőpontját, azután megint lelohadt s 1868. évben úgyszólván megszűnt ; akkor megint feléledt s most Kossuth, a fiu, alatt megint a tetőtpontját érte el. Csakugyan furcsa ujja a végzetnek, de a történelem bizonyítja, hogy Kossuth, az atya, engedett és más meggyőződésre jött, s egészen más alapokra helyezkedett, mint ezt 1847. és 1848. évben tette. Bn még mindig bizom abban a csillagzatban, mely a nemzet politikai életének útjait világítja meg ; hogy ez a csillagzat azoknak az útjait is meg fogja világítani, kik ma vezetik a magyar politikát és hogy ők is fognak arra a jobb meggyőződésre eljutni, és elállani az ilyen kísérletektől. Én bizom, hogy Kossuth, a fiu, is fog engedni ebben a kérdésben, mert engednie kell, a hol a jogról és az igazságról, a törvényről és annak végrehajtásáról van szó. S ez a kérdés, a nyelvkérdés, a mint mondtam, már 1847. évben képezett államjogi és politikai kérdést, olyant, a milyen itt ma is merült fel, a mint ezt a t. ház túlsó oldaláról felszólalt összes képviselőtársak beszédeiből láthattuk. Miért engedett Kossuth, az atya ? Engedett azért, mert látta : először, hogy erőszakkal mit sem lehet tenni és hogy a hatalomnak nem szabad magát a törvényen és a jogon túltennie ; másodszor abból az okból, mivel a horvát nemzet történelmét ismerte, mivel elismerte és elismernie kellett, hogy ez a nemzet a magyar királysággal való 800 éves szövetségében egyéniségét, önállóságát megőrizte és hogy ez a nemzet soha, egy alkalommal sem mondott le róla. S azért vigasztalók és mi ránk, horvátokra nézve ma teljességgel vigasztalók Kossuth Lajosnak 1848. év után mondott szavai, melyeket önöknek idéznünk