Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-183

117 gatása, addig vezéreltetett, az egyezménynyel ellenkezik. Hogy mondhatják tehát, hogy vádolhatnak bennünket, mintha mi az elsők volnánk, a kik az egyezményi intézkedéseknek más magyarázatot és más értelmet tulajdonítani akarnánk? Azt önök teszik, mert érzik, hogy rosszul cselekedtek. Wj*» Mégis ugy értettem itt egyes szónokoktól, hogy ezen kérdés vitás voltát megengedni látszanak. Egyesek azt mondják, hogy ezen kérdést a regnikoláris deputáczió elé kellene vinni. Mi már részünkről több izben kijelentettük, hogy ezen nyelvkérdés abszolúte nem tartozik a regnikoláris bizottság elé, mert az egész egyezményben nincs oly világos, oly evidens és oly minden kétséget kizáró intézkedés, mint éppen a nyelvre vonatkozó intézkedés! (Ugy van! Igaz!) Azt mondják továbbá, hogy az, a mit a törvényjavaslatba kellene foglalni, hogy az az általunk elfoglalt álláspontnak nem prejudikál. Ha ez igy van, akkor hogyan lehet ezt törvénybe foglalni? Akkor egészen más utón kellene haladni, mint a milyen utón eddig haladtak. Végre, ugy látszik, hogy indokaik gyarlóságát önök maguk is belátják és épp azért Szterényi államtitkár ur leginkább a kvalifikáczió második mozzanatát emelte ki, azt mondván : hisz itt nem a mag}rar nyelvnek mint hivatalos nyelvnek törvénybe iktatása a szándékunk, azt törvényjavaslattal statuálni szintén nem akarjuk, ezzel csak azt kívánjuk kifejezni, hogy a magyar nyelv ismerete mint kvalifikáczió a vasutakon való szolgálat elérése czéljából szükséges. Hogyha önök uraim ezt mindjárt az elején kiemelték volna, akkor még lehetett volna beszélni, akkor erről még beszélhettünk volna, de ina, mindazok után, a miket itt hallottunk és láttunk, ma az már egészen elkésett dolog. Különben azt mondanám az államtitkár urnak, hogy megfeledkezett arról, hogy ezt a szakaszt eredetileg miképpen szövegezte, de mi tudjuk, hogy e szakasz eredeti szövegezésében már mutatja azt a szellemet, azt az óhajt és azt a szándékot, a melyre ezen törvényjavaslatnál törekedtek. (Ugy van! a jobbközépen.) Az eredeti szövegezés ellen megtettünk mindent, fölkerestük Szterényi államtitkár urat, fölkerestük mi hárman, dr. Kiaszojevics, dr. Lorkovics és én kopogtattunk a horvát miniszter ajtaján is, arra kértük, hárittassék el ez az akadály, mert ha nem hárittatnék el, akkor megbotlunk rajta, talán bukunk is, de akkor uj erővel, uj és nagy erővel fölemelkedünk, s megbotlanak önök is, s önök is fel fognak kelni, de mi nélkülünk, meggyöngítve. Abban az eredeti szövegezésben az foglaltatik, hogy csak az fogadható fel vasúti szolgálatra, a ki magyar állampolgár, a ki képes azon feltételnek, hogy a magyar nyelv a vasutakon a szolgálati nyelv, eleget tenni. Ezt tudtuk mi s azért el is jöttünk, hogy ezen javaslat ellen tiltakozzunk, de Szterényi államtitkár ur megfeledkezett az indokolásról, azon saját indokolásáról, a mely ma a t.Ház asztalán fekszik, a mely indokolásban világosan és kifejezetten az áll, hogy ez a törvényjavaslat törvényesíteni akarja a magyar nyelvet mint szolgálati nyelvet az összes vasutaknál. E szerint igen gyönge és üres az az indoka, melyet ő most ennyire hangsúlyoz. Nevezetesen az az indok, a mely a vasúti szolgálatra, szolgálati kvalifikáczióra vonatkozik. Különben mi már kijelentettük itt és kijelentjük most ujolag, hogy a nyelv kvalinkácziójának a kérdése Horvátországra nézve egyszer s mindenkor meg van már oldva az egyezmény 56., 57. és 58. §§-aiban. (Ugy van I a jobbközépen.) Hogy ez igy van és nemcsak a mi állitásunk az, a kik ma itt e t. Házban jelen vagyunk, s hogy ezt a nézetet osztották már mindazok a képviselők, kik eddig itt voltak, s hogy azt azok is állították, a kik az egyezményt létesítették, íme, itt a bizonyíték. Dr. Suhaj és dr. Zuvics azok, a kik az 1868. évi egyezményt megalkották, ök létesítették annak 56., 57. és 58. §§-ait, s az akkori vita folyamán, mely az 1868. évi egyezmény tárgyalása alkalmából kifejlődött, ezeket mondják ők (olvassa): Horvátországban még a legjobb szakértő sem alkalmazható, hogyha a horvát szolgálati nyelvet nem birja. Látják tehát, hogy ő szerintük Horvátországban még a legjobb szakértő sem kaphat állást, ha nem tud horvátul, még pedig egy közös hivatalnál sem, tehát a vasutaknál sem. Továbbá azt mondja Zuvics (olvassa) ; »Az alkalmazhatás, a szolgálatban való alkalmazhatás első feltétele a horvát nyelv tudása.« Ez tehát, uraim, amryira világos és napnál fényesebben bizonyítva van, hogy az egyezmény ezen 56., 57. és 58. §§-ai szerint a nyelv kvalifivácziója el van döntve és eldöntöttnek tekintendő is. (Ugy van! a jobbközépen.) Hátra van még csupán az, hogy egy kissé foglalkozzam azzal az indokkal is, melyeket felhoztak Nagy, Vázsonyi, Szterényi és Kovács urak. Ezek valamennyien abban az egy indokban kulminálnak, hogy az egységes állameszme indokából nem lehet és nem szabad a magyar álláspontból semmit sem engedni. Ezzel pedig uraim, több mint bizonyos, hogy ez a kérdés, melyet ez a törvényjavaslat az 5. §-ában felállít, ettől a percztől fogva megszűnt a vasúti pragmatikának a kérdése lenni, hanem közjogi, politikai és oly kérdéssé fejlődött ki, a mely a Horvát- és Magyarország közötti viszonyt tárgyalja. Ennél a kérdésnél van valami különös sajátság. Ebben a kérdésben, bárha Horvátországban sok, sőt számtalan párt is van, nincsen egy párt sem, a mely más állást foglalna el, mint a milyent mi elfoglalunk. Azt gondolják talán, hogy Tomasics és az ő elvbarátai, a kikre talán számítanak, mi tőlünk eltérő álláspontot foglalnak el ? Biztosítom önöket uraim, hogy nem. Sőt mondhatom, a nélkül, hog)^ indiszkrét lennék, hogy erről a kérdésről Tomasicscsal beszéltem s akkor ő azt mondotta nekem, hogy a közös országgyűlés nem bir illetékességgel e kérdés eldöntésére és hogy ebben nekünk teljesen igazunk van. Ezt