Képviselőházi napló, 1906. XI. kötet • 1907. junius 21–julius 4.

Ülésnapok - 1906-183

116 szónokok, a kik a vita elején felállottak, nem is titkolták, hogy az a törekvésük, hogy Horvátország területére a magyar nyelv érvényessége és kötelező ereje törvénybe iktattassék. Ugy látszik azonban, hogy későbben ebből az álláspontból már engedtek és eltérni kezdtek és hangoztattak oly indokokat, a melyeket néhány nappal ezelőtt Szterényi államtitkár úrtól hallottunk. Itt megint visszatértek az egyezmény 9. §-ának magyarázatára, jelesül, hogy ez nem vonatkozik a vasutakra, hangoztatták az indokokat a forgalomról meg arról, hogy a vasutak az állam magánvállalatát képezik, azonfelül még sztratégiai indokokat is hoztak fel segítségül és igy tovább. De különösen hangsulyoztatott egy körülmény, a melyet a t. Házban sohasem hangoztattak olyan nagyon, mint most ebben a vitában. S ez az indok az, a mely a magyar állam egységére vonatkozik, mintha ez Horvátországra is kiterjedne. Erről beLzéltek Nagy, Vázsonyi, Szteiényi és Kovácsevics urak. Uraim! Ha mi azt tudtuk volna, hogy önök ezt az érvet annyira fogják hangsúlyozni és annak oly nagy fontosságot fognak tulajdonítani, legyenek meggyőződve, hogy mi akkor bele sem bocsátkoztunk volna ezen vitába, mert ez az az álláspont, a melyből az egyezmény összes sérelmei erednek. Ez az az álláspont, a melynél mi soha sem fogunk találkozni s épen azért meddő is ez az egész vita. önök uraira, azt hiszik és bennünket, a kik itt vagyunk, azzal vádolnak, hogy mi kezdtük az ilyen körülményeket felhozni. Önök bennünket, mint képviselőket azzal vádolnak, hogy mi a magyar állam úgynevezett egységét szétrombolni akarjuk. Mintha mi lettünk volna az elsők, a kik itt a magunk álláspontjából igy beszélni kezdtünk volna. De nem ugy van uraim, ezen az állásponton állottak már mindazok a képviselők is, a kik mi előttünk itt voltak. Csakhogy akkor hallgattak itt. Uraim, azon képviselőknek, a kik itt voltak, egyike sem engedte meg, bármityen nagy unionista volt is, hogy Horvátországot illetőleg egységről lehessen beszélni, mert azáltal a Horvátország és Magyarország közti határ mintegy megszűnnék. Állításaimat be fogom bizonyítani önöknek egy legnagyobb unionistának a szavaival, a ki ezeket nem mondotta sem tegnap, sem tegnapelőtt, hanem húsz évvel ezelőtt, sőt még korábban is, a ki 1868-ban az egyezményt létesítette, a ki tehát a regnikoláris deputáczió tagja volt, mikor az egyezmény létesült; egy oly embernek a szavaival, — mondom — a ki az egyezmény revíziójában résztvett s a bizottság előadója, tiz éven át pedig a horvát bánnak adlátusa volt, tehát unionista tetőtől talpig s a ki tudta, hogy mit akar a regnikoláris deputáczió a horvátmagyar egyezménynek 56., 57. és 58. §§-aival. Ezt az embert, uraim, Zsivkovics János bárónak hívták, a ki a Magyarország és Horvátország között támadt vitás kérdések kiegyenlítésére küldött regnikoláris deputáczió részére 1884-ben a nuneium tervezetét szerkesztve, a bekezdésében igy szól : »Az egyezményi törvény egészen világos bekezdése és ugyanezen törvénynek ennek megfelelő 70. §-a alapján hangsúlyoznunk kell itt, hogy ez a kapocs az »egyezmény« alakjában köttetett meg a két ország között, mint ebben teljesen egyenrangú tényező között állami önmeghatározásának jogánál fogva, és hogy ez az állami paritás az egyezmény 70. §-ában fentartatott.« Ugyanez azúr továbbá azt mondja, hogy »az összes közös törvényeknek, valamint az összes közös állami intézményeknek az állami közösségnek s semmi esetre, sem maga Magyarország állami egységének és kizárólagosságának az egyezményi törvényben kitüntetett államjogi. alapjellegét kell magukban hordozniok«. Zsivkovics János báró, a ki az egyezmény megkötésénél és revíziójánál közreműködött, a ki a bánnak az adlátusa és helyettese volt, ő mondja ezt önöknek, és nemcsak mi, hogy nem egységről, hanem közösségről van szó. íme, uraim, miért hibáztatnak önök minket, ezen vita során ? Miért vetik annyira szemünkre, hogy ezt a kérdést mi vetettük fel, hogy önöktől valamit elvenni akarunk, holott tényleg mi önöktől semmit sem veszünk el, hanem csak magunkat és a magunkét védjük, azt, a mi bennünket a történelmi jog, a természeti jog és az isteni és az emberi törvény szerint megillet ? (Ugy van ! Éljenzés a jobbközépen.) A mi pedig jelen esetben magukat a vasutakat ületi, én azt gondolom, hogy megint Zsivkovics János báró ur a legmérvadóbb, hogy erről nyilatkozzék, ö a legmérvadóbb, a mint mondtam, abból az okból, mivel ő tudta, hogy a horvátmagyar egyezmény 56. és 57. §-ainak önmagukban mit kell tartalmazniuk és hogy azok milyen értelemmel birnak, a mely egyezményre mi annyit hivatkozunk és a melyre ebben a kérdésben folyton fogunk hivatkozni, ö ekképen szói: »A horvát nyelvnek mint egyedük hivatalos nyelvnek HorvátSzlavonországok területén az összes közös hivataloknál való használatára vonatkozólag fennálló ezen szabály alól törvény szerint semmi kivétel sem tehető, ezen királyság területén lévő állami vasutak igazgatásának kezelésénél sem«. íme, uraim, már harmincz évvel ezelőtt mondja Zsivkovics báró, a ki az egyezményt csinálta, hogy a vasutaknál kivételt tenni nem szabad. Ö azt mondja: »Ennélfogva az alulírott regnikoláris bizottság a horvát nyelvnek, mint egyedüli hivatalos nyelvnek Horvát-Szlavonországok területén való használata tekintetében kifejtett fenti értelmezéssel ellenkező minden magyarázatát és eljárását a közös kormánynak és közegeinek törvényeUenesnek tartja, s ugy véli, hogy az egyezményi törvényen ezzel nyilvánvaló sérelem esik«. Látják, uraim, ő már évek előtt azt kiáltotta önök felé, hogy az a gyakorlat, a mely eddig a vasutakon Horvát-Szlavonországokban alkalmaztotott, törvényellenes. Azt kiáltja önök felé, hogy az a mód, a mely szerint a vasutak igaz-