Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-170

88 170. országos ülés 1907 június 7-én, pénteken. feltétlenül szükségesnek tartom, mert egy 80.000 emberből álló testülettel szemben mellőzhetetlen a katonai pontosságnak, rendnek megkövetelése, és lehetetlen, hogy mindazokkal szemben, kik a rendeleteknek magukat alá nem vetik, a legkérlelhetetlenehb szigor ne alkalmaztassák. Viszont elvárhatja ez a törvényhozás a vasúti alkalmazottak összességétől, hogy midőn a törvényhozás elment az áldozatkészség legszélsőbb határáig, midőn minden sebet emberi számitás szerint gyógyítani ós behegeszteni a legjobb szándékkal törekszik, akkor a tisztikarba és az összes alkalmazottakba visszatérjen a köteles hűség, a tisztelet a felsőbbség iránt, és az a nemes ambiczió, a melyre feltétlenül szükség van, hogy a rájuk váró feladatokat teljesíthessék. Ezután néhány részletkérdésre óhajtok kiterjeszkedni, néhány panaszra, miután ezek tekintetében megkeresve lettem. Legelőbb is, mint kisebb fontosságú dolog TÉL. íl vasúti állomásfelvigyázók kérésére terjeszkedem ki. Az állomásfelvigyázóknak az a panaszuk, hogy ők csak az altiszti létszámba vannak besorozva, és pedig a B) tabella VIII fizetési osztályába, holott ők az általuk magasabbnak vélt kvalifikácziójuk és előtanulmányaik alapján, tulajdonképen más elbírálás alá jönnének. Én ezt a felfogást a legkevésbbé sem oszthatom, mert utóvégre tisztviselő és alkalmazott között valahol kell egy határnak lenni és ez a határ nem lehet más észszerűen, mint az érettségi vizsgálat, illetve a középiskolai képesítettség. Ennélfogva ezt a kérésüket méltánylandónak nem találom. Az a panaszuk sem indokolt, mintha az állomásfelvigyázók karrierje a B) tabella VIII. fizetési osztályzatában az 1200—2000 koronáig megszabott automatikus előmenetellel végződnék, mert a dolog természetéből következik, hogy azokból az állomásfelvigyázókból lesznek az állomáselőljárók, a kik az ő szolgálati érdemeik, megbízhatóságok és önállóságuk folytán arra képesítve vannak, ugy hogy az állomásfelvigyázók sorában, véleményem szerint, csakis azok fognak visszamaradni, a kik az önállóságnak szükséges attribútumaival nem rendelkeznek. Nagyobb fontosságúnak tartom a magánvasutasok részéről beérkezett és elhangzott panaszokat, mert abban van bizonyos disszonanczia, hogy a szolgálati pragmatika ő rájuk is vonatkozik, holott fizetéseik ma is rendezetlen állapotban vannak. Én azonban megnyugvással veszem épen a szolgálati pragmatika utolsó, általános részeiben foglalt azt az utasítást, a mely szerint a miniszter ur hat hónapi határidőt tűzhet ki arra, sőt kötelessége kitűzni, hogy a magánvasutak szolgálati pragmatikájukat az ő specziális viszonyaikhoz képest szintén elkészítsék és bemutassák, mert természetesnek és a magánvasutak érdekében fekvőnek találom azt, hogy a mig egyrészről a szolgálati pragmatikát a megkezdett utón ők is kötelesek legyenek elkészíteni, viszont tisztviselőik fizetésének kiegészítését is végrehajtsák. Ez nekik első és specziális érdekük, mert a tisztviselőktől nem lehet elvonni azt a jogot, hogy párhuzamot ne vonjanak a maguk munkája és dotácziója, valamint a többi, ugyanazon branche-ban lévő hivatalnok szolgálata és dotácziója között. Es hogy ha e tekintetben kedvezőtlen eltérések mutatkoznak, evidens dolog, hogy ez azoknak a tisztviselőknek a munkaképességét és ambiczióját rendkívüli módon lelohasztja, rájuk lehangolólag hat s az ambiczió e lehanyatlásának súlyos és kedvezőtlen következményeit bizonyára meg fogják érezni maguk azok a vasutak is. Még egy súlyos körülmény van, a melyre ki kívánok terjeszkedni, t. ház, és ez annak a 40.000 vasúti munkásnak a sorsa, a kikről ennek a törvényjavaslatnak a keretében, a fizetésrendezést illetőleg, gondoskodni nem lehetett és a kikre csak a kötelesség teljesítése hárult ez alkalommal. Tökéletesen belátom a mélyen t. kereskedelemügyi miniszter urnak azt az argumentáczióját, hogy ennek a 40.000 embernek fizetésrendezósét ez alkalommal lehetetlen volt keresztül vinni. Lehetetlen volt egyrészt azért, mert az államháztartásnak mértéken túl való igénybevételét vonta volna maga után, de a dolog praktikumából következőleg sem, mivel ez a negyvenezer munkás az iparnak annyi különféle ágazatával foglalkozik, hogy a munkabéreknek mai rojjpant ingadozása mellett egy olyan fizetési szabályzatot, a mely csak némileg is állandóságra számithatna, szinte a lehetetlenséggel határos volna készíteni. De viszont egy megnyugvást találok abban, hogy a magyar államvasutaknak, nem az a tendencziája, mint más magánvasutnak, hogy nyerészkedési vállalat legyen, mert a magyar államvasutnak más politikája józanul nem lehet, mint hogy annyi jövedelmet biztosítson, a mennyi a rá fordított terhek kamatainak viselésére szükséges. Hiszen a magyar államvasutaknak annyi közvetett haszna van a közgazdaság, ipar, kereskedelem, kultúra előmozdítása terén, hogy e végtelen előnyök pénzben fel sem számithatók. Önként következik ezekből, hogy a magyar államvasutaknak jól felfogott érdeke és helyes politikája nem lehet más, mint hogy alkalmazottait életviszonyaikhoz képest rendszeresen és kellően dotálja; miután pedig az állandóan alkalmazottakkal szemben e törvényjavaslat eleget tesz, nem lehet továbbra e téren fontosabb és nagyobb hivatása, mint hogy a munkások érdekeivel is a legbehatóbban és legméltányosabban foglalkozzék. Hiszen ezek a munkások az államvasút géjjezetében tulajdonképen a legproduktivebb munkát végezik, produktívebbet, mint a földmivelőmunkások, a kiknek munkájára, hogy eredményes legyen, Isten áldása is szükséges, mig az ipari munkások, a kik a magyar államvasút gépezetében