Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-179

484 engedtetik a vasúti alkalmazottnak, hogy törvénybiztositotta politikai jogait szabad meggyőződése szerint gyakorolhassa, de mindjárt ezután az érintett szakasz azt mondja, hogy az alkalmazottat nem szabad semminemű módon befolyásolni oly irányban, hogy valamely politikai párthoz csatlakozzék, vagy hogy valamelyik jelöltre szavazzon. T. ház ! Ez egy intézkedés, a mely a gyakorlati életben különbözően magyarázható. Ez által pedig különböző visszaéléseknek tág tere nyílik meg ilyen fontos kérdésben, mint a milyen a politikai meggyőződés kérdése. Azt hiszem, a midőn ezen intézkedést a javaslatba foglalták, másra nem gondoltak, mint arra, hogy bizonyos számú biztos szavazataik legyenek arra az esetre, ha az általános választói jog be lesz hozva. En ezt másképen nem tudom megérteni, mert ha figyelembe veszszük mindazokat a szigorú intézkedéseket, a melyek a személyes szabadságot s a vasúti alkalmazottak idejével és munkaerejével való rendelkezést akadályozzák, csakis arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a 31. §. szintén nagy ingazságtalaságot foglal magában, mert ezen szakasz szerint az a vasúti alkalmazott, a ki szolgálatából elbocsáttatott, elvesziti még a nyugdijra való igényét is. Miután a vasúti alkalmazottaknak külön nyugdijalapjuk van, a melybe befizetnek, — sehol sem találtam magyarázatot arra nézve, hogy mi lesz az általuk a nyugdijba befizetett pénzükkel,—és gondolom, hogy ez a javaslat azt is mondja, hogy az ilyen alkalmazott elveszti azt a pénzét is, a mit ebbe a nyugdijalapba befizetett. Lehet-e bát nagyobb igazságtalanság, mint elvenni egy embernek nemcsak a kenyerét, hanem még az általa befizetett pénzét is ? T. ház ! A 32. §. teljesen kiszolgáltatja a vasutas alkalmazottakat felebbvalójuk önkényének. A 34. §. lehetetlenné akarja tenni a sztrájkot és a passzív rezisztencziát, s a mikor egyrészről a most idézett intézkedésekkel a vasúti alkalmazott ily módon korlátoztatik, s annyi kötelesség ráhárittatik, s tőle. az követeltetik, hogy még a munkaidőn túl is dolgozzék és dolgozzék olyasmit, a mihez nem ért, addig másrészről megfosztatik egy oly eszköztől, mely az ilyen tehetetlen munkásoknak védelmére megmaradt, ez pedig a passzív rezisztenczia és a sztrájk. Hogy ha ezen intézkedésekkel a sztrájknak és a passzív rezisztenoziának a megakadályozása lehetséges volna, akkor még helyeselhető volna a törvényes javaslat. De én azt kérdezem, hát sztrájkol-e csak egy ember, vagy néhány ember, s a passzív rezisztencziával él-e csupán egy vagy néhány ember ? Bizonyára nem ! Mert ez csak tömegesen történik, és én azt hiszem, hogy még ezzel a javaslattal sem lesz megtalálva az a lehetőség, hogy a gyöngébbnek az erősebb ellen rendelkezésére álló ezen egyedüli védelmi eszköznek gát vethető. De embertelen az előterjesztett törvényjavaslat 33. §-ának intézkedése is, a mely a betegség esetén való elbocsátást a szolgálatból, tárgyalja. Annyi emberi érzékkel kellene birnia az államnak, s a törvényhozásnak gondoskodnia kellene a szegényekről is, a kik önvétkük nélkül, nem képesek a mindennapi kenyeret megkeresni. Ezek, a mint már előzőleg mondottam, azok az intézkedések, azon sok intézkedés közül, a melyek az előterjesztett törvényjavaslatot, mint embertelent és mint olyant jellemzik, a mely az embert lealázza és emberi jogait csorbítja. Azért csodálom is, hogy Vázsonyi urnak nem volt semmi kifogása ezen törvényjavaslat ellen, hanem ő a helyett — a demokrata — eUenünk, horvátok ellen kelt ki, és nem volt egyéb gondja, mint a mi horvát autonómiánkkal törődni! Semmi egyebet nem talált támadni, mint csupán azt a rendelkezést, a mely a sztrájkról és a passzív rezisztencziáról intézkedik, és csak azon reményének adott kifejezést, hogy a munkások fizetései rendeleti utón fognak szabályoztatni és emeltetni. Igazán csodálkozom, hogy egy demokrata nem talált semmi mást, a mit kifogásolhatott volna. A mi a hazai viszonyainkat illeti, erre nézve azt válaszolom neki, ne törődjön ő azokkal, mert azokat mi magunk fogjuk rendezni. A mi demokratizmusunk egészen más természetű, mint az övé ! Mi mindannyian nemzetünk, néjmnk széles rétegeire alapítjuk a nemzet jövőjét és ezen széles rétegeknek szenteljük a figyelmünket! A mi pártjainkban a legutolsó is nagyobb demokrata Vázsonyi urnái, a ki ezt a czimet ugy viseli, mint egy üres palaczk a szép czimkét. Áttérek az előterjesztett törvényjavaslat azon részére, a melyről a mi horvát álláspontunkból kell beszélnem. Azért engedjék meg hangsúlyoznom, hogy én azt gondolom, hogy ezen törvényjavaslatnak azon rendelkezései, melyek a horvát nyelv jogát és az állami alaptörvényt, azaz a Magyarország és Horvátország közt kötött egyezményt sértik, csupán azon előítéletek folytán kerültek bele ezen törvényjavaslatba, a mely előítéletek a társadalmukban és a politikai körükben uralkodnak. Ezen előítéleteknek kifejezést adott Vázsonyi ur azzal, hogy Horvát- és Szlavonországokat jjartes adnexae-nek mondotta. Nem válaszolok neki erre a törvénynyel kezemben, és a mi autorainkkal, hanem az ő autorával, Deák Ferenczczel s ennek ezen czimű művével : »Denkschrift über das Verhältniss zwischen Ungarn und Kroatien«, a mely az 1861. évi bécsi kiadásban jelent meg. Ez a könyv németül van írva, de miután ez a nyelv nem kedves sem önöknek, sem minekünk, azért a vonatkozó részt horvát nyelvre fordítottam s fel fogom önöknek igy horvát fordításban olvasni. Ezen könyv 27. oldalán az van irva : »Hogy ha. a magyar törvény ezen országokat —azaz Horvát-, Sziavon- és Dalmátországot — partes adnexae-knek mondja, nem érti ez alatt az oktrojált szövetséget vagy alárendeltséget, hanem ért ez alatt egy oly szövetségi viszonyt, a melybe velünk HorvátDalmát-Szlavonország saját akaratából s a törvény és közös szabadság alapján lépett. Azt a vádat, mintha mi ezen egyesült három királyságot meghódítottalak tartanok, megütközéssel visszautasítjuk. Jól tudjuk, hogy a meghódítás nem alapja a mai viszonyunknak.«