Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-177

A képviselőház 1907. évi június hó 17-iki ülésén horvát nyelven mondott beszédek fordítása. Bauer Antal: T. ház ! Midőn elhatároztam, hogy a vasúti pragmatikáról szóló törvényjavaslatról megindult általános vitában felszólaljak, ezt azért tettem, mert az a szándék támadt bennem, hogy a magam részéről is járuljak egy keveset hozzá, hogy a horvátok és magyarok között támadt egyenetlenség szerencsés befejezést nyerjen. Mi horvátok tudatában vagyunk azoknak a súlyos következményeknek ugy ránk, mint önökre nézve, hogy ha ezt az egyenetlenséget szerencsésen végéhez nem juttatjuk. Azért nem akarok olajat önteni a tűzre, mikor a javaslat érdeméhez fogok hozzászólni, elég olajat öntött a tűzre maga a javaslat s még többet öntöttek túl némely szónokok a magyar részről épen abban a pillanatban, mikor testvéri és baráti érzelmeikről és arról az óhajukról biztosítottak bennünket és mutatták, hogy a két nemzet: a magyar és a horvát között igazi egyetértés áUandósuljon. De, uraim és t. ház, a nemzetek közös életében az egjretértés erős alapjait nem az érzelmek — szentimentalizmus — fektetik le, hanem a jól felfogott kölcsönös érdekek, a szövetségesi hűség megőrzése és a törvények és szerződések betartása pedig biztositj a a kölcsönös viszony tartósságát és állandóságát. Miként került erre az egyenetlenségre a dolog ? Ugy hiszem, hogy belátással biró egy politikus sincs, a ki nem látná, hogy a magyarok a horvátokra utalva vannak és a horvátok a magyarokra, hogy kölcsönös érdekek kötik össze őket. Miként került tehát egyenetlenségre a dolog ? Ki kell jelentenem ugyanazt; mit már annyi szónok a mi oldalunkról kijelentett. Mi nem hivtuk ki az egyenetlenséget, a küzdelem az önök oldaláról lett ránk erőszakolva. Mi a védelemben vagyunk, a törvényeket, az alaptörvényt és szerződést akarjuk védelmezni, melynek a tartós egyetértést, tartós kapcsot kellene biztosítania, melyet a magyarok és horvátok saját érdekükben létesítettek. Hogy ez csakugyan így van, hogy a küzdelemnek nem vagyunk a kezdői, sem abban hibásak, hogy csakugyan az alaptörvényt védjük, ezt már az egész világ belátja s közületek is egynémely politikus. Persze, hogy ezek a még ritka azon politikusok közül sorakoznak, kik politikájuk alapelvéül, dogmájául nem a sovinizmust tették meg. Hogy pedig a jog mellettünk szól, t. ház, ugy hiszem, hogy nem tudnám szebben bebizonyítani, mintha mindazokat az okokat és mindazokat a bizonyítékokat, melyek önök részéről hozattak fel abból a czélból, hogy álláspontjuk megvédessék, vizsgálat tárgyává teszem. Hogy pedig beszédemben leginkább Nagy Ferencz képviselőtársammal fog kellem foglalkoznom, ez önmagából következik, mert ő tekintélyes parlamenti férfiú, ő részükről egyedül nyúlt alaposan a vasutakon használandó nyelv kérdéséhez, ő — meggyőződve maga is erről, — mindent előadott, mit álláspontjuk védelmére felhozni lehet. Ez abból is következik, hogy Nagy ur beszédje után minden szónokuk letörülközött, nem valami másért, hanem kétségkívül azért, mert meg voltak győzve, hogy valami jobbat ők sem tudnának mondani, sem más indokokat felhozni. T. ház ! A nyelvre vonatkozó követelményeinket mi horvátok az 1868. évi állami alaptörvényre az egyezményre, jelesen annak 56. és 57. §-aira alapítjuk. Ezek a szakaszok olyan világosan, olyan nyilvánvalóan állapítják meg, hogy a horvát területen a horvát nyelv kizárólag a hivatalos nyelv és pedig az állami élet összes ügyeire nézve, mind az autonóm, mind a közös ügyekre nézve, s megint mondom, az egyezmény ezt az elvet olyan világosan és határozottan mondja ki, hogy az 1886. évi regnikoláris deputáczió a nyelvet illetőleg a magyar rengikoláris bizottságnak ezt üzente (olvassa) : »Ha tehát az egyezményi törvényben vannak világos határozmányok, oly világosak mint a nap és semmi kétséget sem hagynak fenn azok a határozmányok, melyek a horvát nyelvről mint a horvát, sziavon és dalmát királyságok területén belül hivatalos nyelvről szólnak«. Felsorolván a most emiitett szakaszokat, igy folytatja (olvassa) : »A horvát és szia von királyságban a horvát nyelv a hivatalos és állami nyelv, kezdve a fényes tróntól s le a legalsóbb hatóságig, így rendeli ezt az alaptörvény és kívánja a magyar királyság és a horvát, sziavon és dalmát királyságok között fennálló államjogi viszonyok természete.* De tovább folytatja a regnikoláris bizottság (olvassa) : »1875, vagy 1876. évtől kezdve az emiitett szakaszok határozmányaival ellenkező több ilyen szokást honosítottak meg. A közös miniszterek és azoknak államtitkárjai, mikor az autonóm hatóságokhoz átírnak, nem érik be a horvát szöveggel, hanem ahhoz a magyart is fűzik. Ha igy történik az autonóm hatóságokhoz intézett átiratokkal, könnyen elgondolható az a gyakorlat, mely a közös hatóságokkal való íratváltásban