Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-174

251 telének vagyunk védeni legszentebb jogainkat és drága időnket a világos törvényes rendelkezések védelmére fordítani, mindaddig nem fordithatunk gondot a belső szabadság és a nemzet anyagi jólétének legfontosabb kivánalmaira. (Helyeslés a jobbközépen.) Nem szükséges részletesen bizonyítanom, hogy a vasúti szolgálati szabályzatról szóló törvény a legsúlyosabb csapást méri a kiegyezési törvényre, mert ezt bebizonyították már előttem szóló képviselőtársaim, idézve az alaptörvénynek 9., 57. és ezzel összefüggésben az 56., 58. és 59. §-ait, melyek szerint Horvátországban a szolgálati nyelv egyedül a horvát. Ezzel meg van állapitva az, — máskép nem is magyarázható — hogy a mi állami közösségünkben két állami nyelv van, a magyar Magyarországon és a horvát Horvát-, Sziavon- és Dalmátországokban. Szabad-e ennek a közös országgyűlésnek a vasúti szolgálati szabályzat 4. §-ával csorbítani a kiegyezés idézett szakaszait, a szerződést, a mely egyenjogú faktorok között, Horvátország és Magyarország között 1868-ban megköttetett ? Hogy ezen törvény valóban két egyenjogú faktornak egymásközti szerződése, ezt bizonyítja az a mód, a melyen ez a kiegyezés létesült. Mindenekelőtt a horvát országgyűlésnek egyenlő számú küldötte tárgyalt a magyar országgyűlésnek — az autonóm, nem a magyar országgyűlésnek — ugyanannyi számú kiküldöttével, jeléül annak, hogy Magyarország külön választotta a maga bizottságát és Horvátország ismét egyenjogulag a magáét. Ezek az egyenjogú faktorok ebben a törvényben egyeztek meg. S midőn ezen törvény megalkottatott, nem fogadta azt el ez a közös országgyűlés, hanem egyrészről a magyar autonóm országgyűlés, másrészről a zágrábi autonóm horvát országgyűlés, íme, legjobb bizonyítéka annak, hogy ezen közös országgyűlés nem jogosult a vasúti pragmatikáról szóló törvényjavaslattal egyoldalulag csorbítani a kiegyezési törvénynek a nyelvre vonatkozó rendelkezéseit. Erről nincs kétség és a ki elolvassa ezeket a szakaszokat, a melyek Horvát-Szlavonországban a horvát nyelvet, mint kizárólagos államnyelvet állapítják meg, annak arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy abban az időben a horvátok a legnagyobb súlyt arra fektették, hogy megőrizzék a maguk nyelve részére azt a teret, a melyet jelenleg is elfoglal. Látszik ebből, hogy megőrizték a horvát nyelv részére a kizárólagos uralmat, elkezdve a fényes koronától az utolsó községi pandúrig. Eeflcktálnom kell a vasúti szolgálati szabályzatra abból a szempontból is, hogy az éppen abban az időben került ezen ház asztalára, midőn azt legkevésbbé vártuk, a midőn azt hittük, hogy ugy a magyar, mint a horvát koalicziónak és kormánynak az a feladata, hogy mindenekelőtt saját országában konszolidálja a viszonyokat, életbeléptesse az általános szavazati jogot s hogy aztán rátérjen azon kérdések megoldására, a melyek Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmátországok között vitásak. Azonban mit látunk ? Azt láttuk, hogy a fiumei rezoluczió és azon deklarácziónk daczára, a melyet ezen országgyűlésen tettünk, a nyelkvérdés a vasúti pragmatikáról szóló törvényjavaslat folytán, mely e ház asztalán fekszik, teljes vehemencziával került szőnyegre ezen magas házban. Midőn először szereztem tudomást a fiumei rezoluczió tartalmáról, lelkesedéssel csatlakoztam hozzá, tudván, hogy az irányadó magyar politikusok szintén foglalkoznak a fiumei rezoluczióval, azt helyeslik s tekintettel erre, ugy gondoltam, hogy uj korszak következik, hogy szerencsésebb korszak következik, a melyben a horvát nemzet a magyar nemzettel vállvetve, arra az útra fog térni, mely mind a két nemzetet a boldogság és a szabadság felé vezeti. Ugyanolyan lelkesedéssel mentem egy évvel ezelőtt választóim közé, azon határőrök közé, a kik éveken keresztül át voltak hatva a magyarok iránti gyűlölettől, a magyarországi szabadelvüpárti uralom és Horvátországban Khuen-Héderváry bán miatt. Ez a két kormányzat szította és fentartotta a maga szerencsétlen politikájával a mi népünkben a legnagyobb gyűlöletet a magyarok és a magyar nyelv iránt. Én elmentem választóim, közé és elmondottam nekik, hogy elérkezett egy uj korszak, elérkezett az uj éra, elérkezett a fiumei rezoluczió epochája s most a magyarokkal karöltve, vállvetve orvosolni fogjuk a kiegyezési éra 40 esztendeje alatt kapott sebeket és mint testvérek és barátok, boldog életet fogunk élni egymás mellett, a mely el fog vezetni bennünket azokhoz az ideálokhoz, a melyeket egyikünk is, és másikunk is magának kitűzött. Midőn beléptem a horvát országgyűlésbe s abból mint delegátus a közös országgyűlésre kiküldettem, a hol bennünket nagy rokonszenvvel fogadtak, nagy reményeket keltett fel bennem ez a rokonszenv, mert azt tartottam, hogy ez a rokonszenv nem átmeneti, hogy jól átgondolt reális politikán alapszik, a mely annyit jelent, mint kölcsönösen tisztelni egymás jogait, hogy közös együttműködéssel lerázzuk magunkról azt, aki el akarja ragadni tőlünk jogainkat. Én azt hittem, hogy mi mindenekelőtt életbe fogjuk léptetni a mi hazánkban az alkotmányos reformokat, hogy mindenekelőtt életbe fogjuk léptetni az általános szavazati jogot, hogy itt Magyarországon törvénybe fog iktattatni az általános egyenlő és titkos szavazati jog, hogy reá fogunk térni a fontos közjogi kérdések megoldására, akkor midőn ez a parlament ki fog kerülni a nép széles rétegeiből, a nép széles tömegeiből, mikor demokratikus alapra lesz fektetve. (Elénk helyeslés és taps a jobbközépen.) Lorkovics Iván : Ugy van ! Nagyon jó ! Supilo Ferencz : Mit akarsz, mikor a kossuthisták ma a legjobb hivei Bécsnek, példát adnak nekünk. , Elnök (csenget). BrliCS Vatroszíáv : Igen, reám is ezt a benyo32*