Képviselőházi napló, 1906. X. kötet • 1907. junius 5–junius 20.

Ülésnapok - 1906-173

180 173. országos ülés 1907 június 12-én, szerdán. Moskovitz Iván : T. ház ! A vita eddigi menetétől eltérően, nem akarok a javaslatoknak azon vonatkozásaival foglalkozni, a melyek itt az utóbbi napokban horvát-kérdés czimén szerepeltek. De ha nem is foglalkozom a horvát vonatkozásokkal, mégis a javaslatokat, különösen pedig a szolgálati rendtartásra vonatkozó javaslatot elsősorban ^ jogászi, és pedig különösen közjogi szempontokból kell birálat alá vennem, még pedig azért, mert kötelességet látok benne, hogy jogászi kritikában részesitsük ezen javaslatot. A javaslat ugyan szaktermészetű és nem tartoznék általában véve azon intézmények közé, a melyekben a jogászi méltatás és birálat különösen fontos. De a mi specziális viszonyaink szerintem kötelességünkké teszik, hogy a jogi, különösen pedig a közjogi vonatkozásokat az élet terén mindenütt érvényesítsük, hogy különös súlyt helyezzünk a közjogi vonatkozásokra egy olyan intézménynél, a mely a maga specziális nemében bár, ele mégis mint egy parányi része jelentkezik a régóta sóvárogva várt alkotmánybiztositó intézmények rendszerének. Mert igenis ebben a javaslatban — akár közhivatalnokoknak tekintjük a vasúti alkalmazottakat, akár pedig egyáltalában nem fogjuk a vasutasokat közhivatalnokoknak minősiteni — kétségtelen preczedenst látok a létesitendő általános szolgálati pragmatikára, és pedig azért, mert akár köztisztviselő a vasutas ebben a mivoltában, akár nem az, kétségtelen, hogy a vasúti szolgálat közszolgálat és mindaz, a mi ezen szolgálatot szabályozza, lényeges közérdeket szabályoz, olyan közérdeket, a mely nagy és fontos egyrészt azoknak számánál fogva, a kikre közvetlenül vonatkozik, másrészt fontos azért, mert rendszabályokat tartalmaz a közvetlenül illetetteknek a nagyközönség bármely tagjával való hivatalos érintkezésére vonatkozólag. Tekintettel arra, hogy a vita már is nagyon széles keretekben indult meg, rövid akarok lenni és csak azon momentumokra akarok szorítkozni, a melyeknek érintését elkerülhetetlenül szükségesnek tartom. (Halljuk ! Halljuk !) Elsősorban lényegesnek találom a törvényjavaslat 5. §-ának e) pontjában foglalt intézkedést. Lényegesnek találom e rendelkezést azért, mert ez némikép szakit a büntetőtörvénykönyv általános részében foglalt azon kétségtelenül helyes, humánus elvvel, hogy a jogvesztés, a büntetés erkölcsi hatálya, bizonyos, az Ítéletben megszabandó és maga a törvény által is tizesztendei maximumra korlátolt időn túl ne terjedhessen. A büntetőtörvénykönyvnek a hivatalvesztésről szóló rendelkezése megengedi, hogy bárki, még a legsúlyosabb deliktum miatt elitélt ember is, a büntetés kitöltése utáni tiz év leteltével közhivatalt újra viselhessen. Sőt oly komolyan vették a büntetőtörvénykönyv megalkotói ezen rendelkezést, hogy a már akkor létezett ügyvédi rendtartást olykép módosították, hogy az ügyvédi kamarák az ilyen — hivatalvesztésre ítélt — ügyvédek újrafelvételi kérvényeit a törvényben kiszabott idő leteltével tárgyalás alá tartoznak venni. Nagyon veszélyesnek találom, ha mi ebben a specziális törvényben szembehelyezkedünk a büntetőtörvénykönyv általános és kétségtelenül helyes rendelkezésével és itt oly tág térre terjeszkedünk ki, hogy annak még gyakorlati szükségét sem tudom felfogni. Az 5. §. tudniillik az összes vasúti alkalmazottakról beszél, mindazokról, a kiket a 2. §. alkalmazottaknak, tehát akár állandó, akár ideiglenes alkalmazottaknak nevez, ideszámítva a havidíj asokat, napidijasokat, napibéreseket és munkásokat is, és kimondja, rájuk az e) pontban, hogy ha azok egyszer nyereségvágyból eredő bűntett vagy vétség miatt el voltak ítélve, ilyen alkalmazotti minőségben többé fel nem vehetők. Ez a rendelkezés szerintem nemcsak a büntetőtörvénykönyv vonatkozó intézkedésének intencziójával ellenkezik, nemcsak szembehelyezkedik egész eddigi jogrendszerünkkel, de indokolatlanul sújt igen széles rétegeket. Még ha ez az intézkedés azokra a vasúti alkalmazottakra volna korlátozva, a kik pl. pénzkezeléssel vannak megbízva, vagy egyáltalában olyan vasúti tisztviselőkre és altisztekre, a kik esetleg állami vagy egyéb idegen vagyon kezelésére hivatvák, akkor azt indokoltnak, jogosultnak találnám; de nem találom jogosultnak akkor, a mikor kiterjeszkedik még az összes munkásokra is, a mikor igen sok ezer emberre szab meg oly szigorú feltételt, a melynek éppen az a szegény munkássorban lévő ember a mai szocziáhs viszonyok mellett gjskx&n nem tud eleget tenni. Igen sokszor tapasztaltam magam is bíró koromban, hogy egészen becsületes, vagy legalább is jólelkű, jóindulatú embert kellett kicsiny természetű anyagi deliktumok miatt, pl. jogtalan elsajátítás vétsége miatt, vagy végrehajtási sikkasztás vétsége miatt pár korona pénzbüntetésre elitélni ; már most, ha ezen büntetés enyhe, melynél a bíróság, a neki törvényben megadott jog alapján mellőzte a hivatalvesztés kimondását, a hol tehát az az elitélt bármely más közhivatalban megmaradhatna, vagy arra alkalmazható volna, az 5. §. e) pontjának e szigorú rendelkezése folytán többé sem vasúti munkás, sem vasúti napidíjas, napibéres nem lehet. Ez nem méltányos ós óhajtandónak tartom, hogy e rendelkezést a tárgyalás során módosítsa a t. ház. A második momentum, a melyre ki akartam terjeszkedni, a 21. §. intézkedése. (Halljuk!) A 21. §., abból a szuppoziczióból indulva ki, a melynek alapján most még, a javaslat tárgyalásakor állunk, hogy ugyanis a vasutas büntetőjogi szempontból közhivatalnok, tehát a hivatali titok elárulásának vétségét ép ugy követheti el, mint minden más állami vagy közhatósági tisztviselő, — mondom, ebből a szuppoziczióból indulva ki, megszabja a vasutasra nézve a hivatali titok körét. Hiszen kétségtelen, hogy azok közt a titkok közt,