Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-160

292 160. országos ülés 1907 május 25-én, szombaton. kormány hivatalba lépett, az alkotmányos jogrend helyreállítása után mindenekelőtt arra törekedett, hogy a magyar nemzet bármely oldalról megnyilvánuló jogos közkivánsága érvényesüljön és kielégíttessék. Értesülvén arról, hogy a magyarhoni szerbség egyik legfőbb sérelmét abban látta, hogy az önkormányzati jogaik gyakorlására hivatott legfőbb szerv, az úgynevezett szerb nemzeti kongresszus már huzamosabb idő óta össze nem hivatott, a koalicziós kormány a kongresszus azonnali összehívását 0 felségénél kieszközölte a végből, hogy a magyarhoni szerbség részben még hézagos önkormányzatát kiépítse, és azt a megváltozott viszonyokhoz képest átalakítsa. A magyar kormánynak a honi szerbség iránti nagymérvű jóakarata leginkább abban domborodott ki, hogy a magyar kormány a szerb autonómia képviselőjének a legmesszebbmenő szabadságot akarván biztosítani, az eddigi gyakorlattól eltérve még a királyi biztos kiküldetésétől is eltekintett. A karlóczai kongresszuson történtekről értesültünk. Mielőtt azonban ezekre áttérnék, előre kell, hogy bocsássam, hogy midőn még a diplomácziai pályán voltam, az összes szerbség politikai törekvéseivel nemcsak magában Szerbiában, Boszniában, hanem az egész Balkán-félszigeten foglalkoztam és azt a legnagyobb figyelemmel kisértem és a mai napig is kisérem. Erre való hivatkozással legyen tehát megengedve, hogy mindenekelőtt az összes, különösen pedig a magyarhoni szerbség politikai törekvéseit rövidesen jellemezzem. Kívánom ezt tenni azért, mert a karlóczai kongresszuson történteket csak akkor ítélhetjük meg és csak akkor mérlegelhetjük az igazság mérlegével, hogy ha ezen politikai törekvésekkel megismerkedtünk. Az összes szerb történetírók a magyarhoni szerbség Magyarországba való bevándorlását ugy igyekeznek odaállítani, mint hogyha a hozzánk bevándorlott szerbek egységes nemzeti alapon oly annyira lettek volna szervezve, hogy saját hivatalnokaikkal jöttek volna be ideiglenes tartózkodásra, hogy magyar földön bevárván a török háború végét, ősi hazájokba ismét visszatérjenek. A mi a szerb történetírók ezen állítását illeti, ez a történelmi eseményeknek nyilvánvaló, akaratos és czélzatos meghamisítása. (Mozgás.) Tudjuk, hogy a szerbség bevándorlása hazánkba, igen korán kezdődött. Azonban a XIV-ik század óta öt tömeges bevándorlásról van tudomásunk. A legnagyobb bevándorlás 1690-ben következett be, midőn Csernovics Arzén ipeki pátriárcha körülbelül 40.000 családdal Magyarországba menekült. Ehhez hasonló, ha nem is épen olyan nagyarányú bevándorlással találkozunk 1730-ban is. Ezen tömeges bevándorláson kívül a szerbség, a török megjelenése óta, kisebb-nagyobb csoportokban, mondhatni, állandóan özönlik hozzánk. Es kétségem van az iránt, vájjon ez a bevándorlás, mely tulajdonképen a futás, a menekülés jellegével bírt, abba a helyzetbe hozta-e a bevándorlókat, hogy nemzeti alapon szervezve jöjjenek be hozzánk s hogy akkor, midőn a hóditó és pusztító török elől menekült szerbség hálát adott az Úristennek, ha puszta életét s még inkább, ha azonkivül vagyonából is azt, a mennyit magával vihetett, megmenteni tudta; — még arra is gondolt volna, hogy szerb nemzeti alapon szervezve, még hivatalnokait is magával hozza. Tudjuk azonban, hogy a magyarhoni szerbséget nemcsak politikailag, hanem egyházilag is szervezték a magyar törvények. A mi a honi szerbségnek visszavándorlási szándékát illeti, ennek a tervnek megvalósítását a történelmi események fejlődése megakadályozta, miért is a szerbség akarva, nem akarva, kénytelen volt nálunk végleg meghonosodni és előbb a császári, később pedig a magyar állami intézményekhez alkalmazkodni. Ebből az adott tényállásból fejlődött ki a magyarhoni szerb nemzetiségi kérdés, a mely azonban ma már korántsem bir azzal a jelentőséggel, a melylyel bírt Miletics Szvetozár idejében. A magyarhoni szerbség érzelmeire, melyeket a magyar nemzettel szemben táplál, mi .sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy midőn az 1868-iki törvény a magyar nemzetnek politikai egységét kimondta, az országgyűlés szemben taJálkozott az összes szerb képviselőkkel, kik ez eszmének elfogadhatóságát, de még lehetőséget is tagadva, teljes fegyverzettel harczoltak a javaslat törvényerőre emelkedése ellen. (Igaz! Ugy van!) Az akkori országgyűlési naplókból kitűnik, hogy az összes szerb képviselők ellene szavaztak a törvényjavaslatnak. Akkorában a szerbség ott, a hol lakott, tömör egységet képezett és épen azért, mert ősi hazájából magával hozott vagyonát a magyar intézmények oltalma alatt nemcsak megőrizhette, hanem tetemesen gyarapithatta, a vele együtt lakó egyéb nemzetiségeket gazdasági és kulturális fejlődésében túlhaladta. Magyarok akkorában a szerbség között csak elszórtan éltek. A magyar állam fokozatos kiépítése, de különösen a határőrvidék polgárosítása, a szerbségnek helyzetét egészen megváltoztatta és teljes diadalra juttatta a magyarságot. Mig tudniillik hajdanában, Miletics Szvetozár idejében, a magyarságnak és a magyar intézményeknek saját létük érdekében kellett küzdeniök a szerbséggel szemben, addig később a megerősödött magyar állami intézmények minden erejükkel istápolták és táplálták a magyarságot és vele szemben küzdő fél gyanánt mutatkozott az a szerbség, a mely _ idővel beletalálta magát a megváltozhatatlanba, s önkor-