Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.
Ülésnapok - 1906-157
202 257. országos ülés 1907 május 17-én, pénteken. Mezőfi Vilmos: De nem volt szocziáldemokráczia ! Ugron Gábor: Nem bizony, mert akkor más alakban izgatták a népet! Elnök: Kérem Ugron Gábor képviselő urat, ne méltóztassék közbeszólni, bár a képviselő ur mondta, hogy ő kész minden feleletre. (Derültség.) Pető Sándor : Azt már visszavontam ! (Derültség.) Hencz Károly: Nyugodtan akar beszélni. (Zaj.) Elnök : Hencz képviselő urat kérem, ne méltóztassék zavarni a tanácskozást. Pető Sándor: Mondom, ilyen körülmények között értek meg az állapotok és a viszonyok a Dózsa-féle lázadásra. A Dózsa-féle parasztlázadás szintén nem volt egyéb, mint az oligarchák által sanyargatott jobbágyságnak fel] aj dúlása. És Dózsa György, a székely nemes és Mészáros Lörincz, a czeglédi plébános — mert ezek vezették azt a hadsereget, a mely Bakács János kereszteshadjáratot hirdető körlevelei nyomán összejött — ... Hencz Károly: Most a Jakabok vezetik. Pető Sándor: . . . első kiáltványukban azt mondják, hogy ők Magyarország királyának alattvalói és készek engedelmeskedni, de az uraknak nem. Ugron Gábor : Az uraktól csak a föld kellett ! Pető Sándor: Ennek a lázadásnak azután 70 ezer parasztnak a legyilkolása lett a vége. És a történelem által »vad«-nak nevezett 1514-iki rákosi országgyűlés — a lázadás eredményekép — 72 törvényczikkben kobozta el a jobbágyok emberi jogait. (Zaj.) Igen érdekes, hogy azok, a kik ugy vélik, hogy mesterséges akadályokkal és mesterséges eszközökkel lehet a kivándorlást megakadályozni, már ezen rákosi országgyűlés végzeményei között is találnak egy kedves ismerőst, a miből kitűnik, hogy már akkor is ugyanezen mesterséges módon akarták a költözködés és vándorlás szabadságát korlátozni. Azok a jobbágyok, a kik a parasztlázadás leverése után elmenekültek, hogy életüket megmentsék és azok, a kik jobb életfeltételeket kerestek és itthagyták az országot, az 1514-iki törvény 70. §-ában igy vannak aposztrofálva (olvassa): »A rájuk rótt terhek és szolgálatok miatt nagy számmal Lengyel-, Moldva-, Morvaország és Ausztriába költöztek. A király hivja fel ezen államokat, hogy az odamenekült jobbágyokat adják ki az uraiknak.« Megjegyzem, hogy 1514 után egy pár esztendővel Németországban teljesen hasonló állapotok voltak. Hasonló történeti jelenet játszódott le ott is; és azért nem tekintheti senki a nemzet piszkolásának, hogy ha valaki ilyen történeti igazságokat leszegez és megállapitja, hogy a gazdasági harcz, melyben most élünk, melyben egymással szemben állanak a vagyontalanok és a vagyonosak, elnyomók és elnyomottak, nem szocziálista találmány, nem az uj kor találmánya, az áll és létezik, a mióta a világ van ; ez a harcz folyik és megoldást talán sohasem fog nyerni. (Zaj.) Kötelességemnek tartom azonban rámutatni arra, hogy ennek a kornak is megvoltak a nagybelátásu államférfiúi, a kik rögtön az 1514-iki rákosi országgyűlés után tudatára jutottak annak, hogy ez a törvény az ország pusztulásával egyértelmű és egyértékű. Magyarország egyik legnagyobb politikusa, Práter György barát már Szapolyay Jánost, később I. Ferdinándot levélben figyelmeztette és sürgette, hogy a költözködés szabadságát tiltó törvényeket hatályon kivül helyezze. (Zaj.) Elnök: A képviselő urakat figyelmeztetem, hogy ne zavarják a szónokot. Pető Sándor: Megszívlelendő az a levél, a melyet Fráter György, ez a nagyváradi barát intézett I. Ferdinándhoz. Azt mondja (olvassa) : »A török szabadságot igér a köznépnek és ezzel a ráczokat már részben megnyerte. Az elnyomott ember szivesen ad a csábitó Ígéreteknek hitelt, ha bár még súlyosabb szolgaságba is sülyed. Ennek mi vagyunk az okai, mert a polgárt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kivül édesmindenétől megfosztottuk.« Csakhogy az ilyen nagy államférfiak minden működése hiábavaló volt, a jobbágy megmaradt azon elnyomott helyzetben, hogy őt terhelték az összes állami terhek, mert hiszen a fegyveres hatalommal járó költségeket is a jobbágy fizette, ő fizette a megyei adót, ő adta a dús szolgálmányokat a földesuraknak és a mellett emberi jogaitól is meg volt fosztva. Az országgyűlések hiába hoztak a jobbágyok érdekében törvényeket, különösen a mikor 1608-ban a, vármegyékre ruházta az országgyűlés azt a jogot, hogy a vármegyék döntsenek a szabad költözködés és a jobbágyszolgálmányok tekintetében. A XVIII. századig egyforma sorsa volt a szegény jobbágynak. Nem akarom a mai vármegyét összehasonlítani a régi vármegyével, talán a kor szelleme volt az és nem egy specziális magyar vonás, de igy meg fogja talán Návay Lajos t. képviselő ur is érteni, hogy miért van bizonyos animozitás, averzió a régi vármegyékkel szemben ennél a kérdésnél. Hiszen a jobbágyok ellen a múltban a régi vármegye vétkezett legtöbbet, és igy, a ki a históriát ismeri, abban talán akaratlanul is megmaradnak a reminiszczencziák. Elvégre az ilyen szenvedéseknek és elnyomásnak is megvannak a hagyományai, nemcsak az előkelőségeknek. Igy értheti meg azután t. képviselőtársam azt, hogy azoknak, a kik a javaslatot kritizálják, az sem tetszik, hogy a vármegyékre ruházzuk a cselédviszonyokat szabályozó szabályrendelet alkotásának jogát. Régente nem voltak szocziálista izgatók, de azért állandóan voltak szocziális forradalmak és lázadások. Hiszen méltóztatik tudni, alig volt évszázad, de rövidebb idő is, a melyben véres parasztforradalmak, parcziális lázongások ne lettek volna, ne lázadtak volna fel a sanyargatott, kizsákmányolt jobbágyok a földesurak ellen. (Zaj.) Ugron Gábor : Magyarországon ?