Képviselőházi napló, 1906. IX. kötet • 1907. április 25–1907 június 4.

Ülésnapok - 1906-156

176 156. országos ülés 1907 május 16-án, csütörtökön. Tessék igy felállitani a kérdést és akkor, azt hiszem, nem fognak oly elutasitó válaszok érkezni, mint a minőkkel elözönlik a t. képviselő urakat, a miben az az egyetlen nagy baj, hogy nincsen bennük semmi szubjektív érzés, hanem valamennyi átkozottul egyforma Írásban, tartalomban egyaránt, ugy hogy alapos a gyanú, hogy nem cselédek köréből jutnak ide, hanem készen küldetnek szét, hogy azokkal ránk pressziót gyakoroljanak. (Igaz ! Ugy van !) Bejelentik a küldők azt is, — nem akarok igazságtalan lennifés felemlítem, — hogy »nem vagyunk mindnyájan cselédek : kőművesek, szatócsok és ilyen állású emberek vagyunk, de nem tűrjük, hogy szegény más sorsuak ilyen állapotba jussanak«, és intenek minket, hogy ne hozzunk ily törvényeket, mert majd ezentúl ők fognak szavazni és hírmondó sem marad azokból, a kik ezt a törvényt megszavazzák. őszintén szólva, ez nem hat meg. Ha elesem a törvényhozás porondján, akkor is meg lesz az a tudatom, hogy egyszerűen, becsületesen, szerény tehetségem szerint jártam el, és akkor a szatócsok, vagy nem tudom milyen polgártársaim forduljanak bizalommal ahhoz, a ki őket jobban szereti, de én nyugodtan, a legszebb erény tudatában távozom, hogy a mig itt voltam polgártársaim bizalmából, kötelességemet híven, becsületesen teljesítettem. (Éljenzés.) Mindezeket a nagy előnyöket Mezőfi Vilmos t. képviselőtársam tegnapi nagy beszédében mellőzve találtam. Azt állította, hogy ezek tulaj dónké j^en mellékes dolgok, nem is érdemelnek szót, robot tulaj donképen nincs is, ilyen állapot nem is létezik ; de másrészt felhozta, hogy a cseléd helyzete tarthatatlan, a lehető legrosszabb. így kajjcsolta össze a kérdést, ebben a kapcsolatban j>edig arra iparkodott, hogy a hátrányokat a legsötétebben fesse és ugy járt el, hogy az előnyöket egyszerűen elhallgatta. Én nem akarom ezt a taktikát folytatni és elismerem, hogy vannak a javaslatnak dispozicziói, a melyek a cselédnek függését, ha ugy tetszik, fegyelmezését erősebbé teszik. Erre azonban meg azt mondoni, hogy kit illet ez : a jó vagy a rossz cselédet ? Ép ugy, a mint a gazda szempontjából kit kötelez : a jó vagy a rossz gazdát-e ? Természetes, a törvényjavaslat felépült azon, hogy a jó cseléd és a jó gazda között a viszonyt általánosítsa és erősítse, viszont a cselédet a rossz gazdával szemben megvédelmezze. De hogyan jut a jó gazda ahhoz, hogy a rossz cseléddel szemben teljesen ki legyen szolgáltatva (Igaz!) olyképen, hogy semmiféle fegyelmezési joga ne legyen, ne legyen párancsolási joga, a mi nélkül pedig gazdálkodni nem lehet ? És ha a társadalomtudományi társulat nagy bölcsen kijelentette, hogy a törvény nem állhat meg, mert ez csak egy fiziokrata államban lehetséges, arra azt mondom, hogy a gazdálkodásnál nincs olyan rendszer, mint az iparvállalatoknál; ott a gazdálkodó tulajdona tovább terjed, mint a lakása és szobája, nagyobb területre terjed ki; mindarra és mindazokra oszlik, a mik és a kik akkor és ott az ő rendelkezései alatt állanak. Hogy tartható fenn egy majorrend, egy munkarend, ha a cseléd a gazdának minden lépését kritizálja? Akkor tényleg szükségessé válnék az, a mit Bródy t. képviselőtársam említett, hogy a cselédnek jogtudósnak kellene lennie, hogy jöhessen az ő paragrafusaival, hogy ez vagy az nem az én kötelességem ! .•'„<;! Akkor nem az történnék, hogy a gazdasági munkálkodást rendben folytatjuk, hanem egymás meggyőződését hangoztatva, de egymást sohasem meggyőzve, a folytonos viszálykodásnak alapját vetnők meg. A mig a világ világ lesz, a cseléd és gazda viszonya függelmi viszony •• lesz és a mint nem megalázó a katonatisztre nézve, hogy felsőbb parancsnak engedelmeskedni tartozik, a mint nem megalázó a tisztviselőre nézve, hogy a pragmatikának engedelmeskedjék, ép ugy nem megalázó a cselédre, ha a szabad akaratából vállalt munkájának tartama alatt a gazdának engedelmeskedni kénytelen. (Helyeslés.) A paritást is fogjuk fel ugy, a hogy van. Én is a paritás híve vagyok abban, hogy senki sem kényszeritheti a gazdát, hogy valamely cselédet felfogadjon és egy cseléd sem kényszeríthető, hogy egy gazdához beálljon. A feltételek megállapítása jjaritás alapján egyforma védelemben részesül a törvény által, de a paritás azon perczben megszűnik, mikor az egyik mint gazda, a másik mint cseléd áll egymással szemben. Mert világosan mi a cseléd ? Az, a ki hosszabb tartamú időre összes munkaerejével egy gazda szolgálatába szegődik. Ez az általános diszpoziczió. Ez nem feltalálása a deres-törvénynek, hanem a józan észnek természetes következménye. A kik ezt helytelenítik, a maguk szempontjából logikusan cselekednek, mert ők általában véve a magángazdálkodásnak ellenségei lévén, azt, a mi ennek javára szolgál, eo ipso ellenzik. De akkor egymással szemben gyakoroljuk a méltányos kritikát és ne akarjunk imputálni az egész országnak reakcziós hajlamokat, mikor nem akar mást a törvény, mint hogy humánus és lehetőleg liberális utón iparkodik megoldani egy kérdést, melyet az élet körülményei vetnek fel szükségszerűen mindenütt. Hogy áttérjek arra a nagy kifog melyet Mezőfi t. képviselőtársam kifejtett, hogy t. i. nagyon helyteleniti azt, hogy a 'cseléd a saját házában sem ur, nem lehet neki vendégeket fogadnia, nem lehet látogatásokat fogadnia és általában minden tekintetben a gazda rendelkezése alatt áll: hát bocsánatot kérek, ha visszatérhetnénk a naturális gazdálkodásra, a midőn kocsival nehezen lehetett megközeliteni az egyes majorokat, akkor megtörténhetett, hogy mindenki eljöhetett oda, mert többnyire egyszerű emberek jönnek a hasonszőrűekhez. Abban van a veszély, hogy a mai gyors közlekedés eszközeivel olyan alakok jelenhetnek meg a gazdaságban, (Igaz! Ugy van!